Mellettem a nézőtéren a török szurkolók tapsoltak, és doboltak állva. Vezérszurkolójuk – egy szőke, kék szemű fiatalember – lepedő méretű nemzeti zászlót lengetett a feje fölött és úgy ollézott, hogy kidagadtak a nyakán az erek.
Egy idős hölgy nevetett mellettem, hallotta, mit mondtam a telefonba. “Ez valami hihetetlen, én nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen! Valami egész másra számítottam.”
Na igen. Ki számít arra, hogy a világ legrangosabb séfversenyén a kóstoló zsűri elé kerülő tálakat valami szörnyű tuc-tuc zenére hozzák be, miközben a közönség felemelt karokkal üti a levegőben a ritmust és a lányok sikoltoznak. Szinte vártam, hogy valaki beleordítja a mikrofonba: “látni akarom a kezeket”!
“Azt hiszem, a világ legbizarrabb dolgainak egyike a Bocus d’Or. De kétségkívül működik” – olvasom egy ismerősöm Facebook-falán este, és nevetek a mellékelt fotón. Az angol szurkolók trombitát, harsonát tartanak a fejük felé és kiabálnak a győzelem jelét mutogatva. Akár ha focimeccsen lennének.
Tegnap délután egy pillanatig én sem értettem ezt az egészet, aztán később, mikor egy kedves ismerősömmel vihogva trécseltünk, világossá vált. Mi magyarok még mindig nem tanultunk meg élni. Nekünk az evés elsősorban nem élvezetet, hanem létfenntartást jelent. Egy napi rendszerességgel bekövetkező, kötelező jellegű esemény a létfenntartás érdekében, ahol íratlan szabályok sokasága akadályoz meg minket abban, hogy örüljünk az ételnek: magyar ember evés közben nem beszél! Az étel nem játék! Aki nem dolgozik, ne is egyék! Először a kenyér haját kell megenni, aztán a belét!
Pedig az evés nem szükség, hanem élvezet. A főzés nem időrabló tevékenység, ami a tűzhelyhez láncol, hanem művészet, kreatív tevékenység, horribile dictu kikapcsolódás. A szendvics nem kenyér-margarin-parízer, hanem egy fogás, aminek komoly receptúrája is lehet. Enni, evés közben együtt lenni öröm, élvezni az ízeket, az ételeket jó dolog.
Ezért lehet síppal, dobbal, nádi hegedűvel kivonulni a Bocus d’Orra, ezért lehet és kell ott sikoltozni, táncolni meg buzdítani a séfeket. Ezért mozdulunk meg a tuc-tuc zenére és ezért esünk extázisba, ha a mi séfünket mutatja a kamera. Ezt az étel- és életörömöt még tanulnunk kell, ezért is nagyon jó, hogy nálunk van ez a döntő. Láthatjuk, hogy lehet ez másként is. Ránk fér a lazaság, az öröm és az önfeledtség, jöjjenek drukkolni, hozhatnak kereplőt is.
Ha nem jönnek ma, ezt hagyják ki:
Olvass még a Bocuse d’Orról!
- Bocuse d’Or: Budapestre figyel a világ
- Jó, jó kezdődik a Bocuse d’Or, de mi az a kecsege
- Ők jutottak a Bocuse d’Or magyarországi döntőjébe
- Így zajlott a Bocuse d’Or 2015-ben
- Magyar séf a Bocuse d’Or döntőjében
- Minden amit a Bocuse d’Orról tudnod kell
