Akármelyik híres olasz ételről is legyen szó, két dologban biztosak lehetünk: egyrészt minimum több száz éves történetük van és legalább háromféle eredettörténetük. Vegyük csak a világ egyik legnépszerűbb édességét, a tiramisut. Történetét legendák övezik: egyesek szerint a desszert ősét a XVII. században sienai cukrászok alkották meg, akik Cosimo de Medici toszkán nagyherceget szerették volna meglepni egy, a herceg kiváló erényeit hűen tükröző édességgel. Mások szerint az első tiramisù egy bordélyházban készült azzal a céllal, hogy a megfáradt vendégeket újra formába hozza. Innen az elnevezés: „Húzz fel!”, azaz „Vidíts fel!”
A trevisói Le Beccherie egykori tulajdonosa szerint azonban minden egyéb elmélettel szemben a tiramisù első, a maival megegyező darabja Roberto „Loly” Linguanotto keze munkáját dicsérte. Az étterem egykori szakácsa fejéből a hatvanas évek végén pattant ki az új desszert ötlete, és mivel a tulajdonos felesége, Ada asszony ekkor hozta napvilágra első fiúgyermekét, a szakács ezzel az édességgel szeretett volna kedveskedni neki, továbbá azt is remélte, hogy Ada asszony ettől új erőre kap, és hamar visszatér az éttermi teendőihez.
Még a tiramisunál is komolyabb múltra tekint vissza a pizza. Eredete egészen a római korig vezethető vissza, sőt, az 1-2. század környékén már a „piza” név is elterjedt, de akkoriban még inkább lepénykenyér volt az, amit e néven emlegettek, a feltétekkel gazdagított klasszikus nápolyi pizza a XVII. század környékén született meg. Ekkor még nem helyben ették: az ízletes lepénykenyeret az emberek vagy hazavitték, vagy félbehajtva az utcán ették meg. (Igazi street food volt!) Mozgóárusok is léteztek, akik a frissen sült pizzákat hordó alakú, többemeletes rézedénybe helyezték, annak az alsó részébe parazsat tettek, és ezzel járták a nápolyi utcákat ebéd- és vacsoraidőben.
A 18. században létező pizzakészítő boltok illatának még Nápoly előkelőségei sem tudtak ellenállni. I. Bourbon Ferdinánd szicíliai és nápolyi király ki akarta találni, hogy mi is ez az új finomság, ezért minden protokollszabályt felrúgva felkeresett egy pizzasütőt, és megkóstolta a pizzát. A királyné azonban egyáltalán nem díjazta a férje pizza iránti rajongását, ezért a király kénytelen volt álcázni magát, ha pizzázni indult, ezért gyakran egyszerű polgári ruhát öltve osont be a városi pizzériákba. Utódjának, II. Ferdinándnak már nem kellett álruhát öltenie, ő egyenesen a palota mellé telepített néhány pizzakemencét, hogy ő maga és vendégei bármikor pizzázhassanak.
Hosszan sorolhatnánk még a hasonló történeteket, van azonban egy fekete bárány a híres olasz ételek között, amelynek eredete nem tölti el őket nagy büszkeséggel. A borssal, pirított tokaszalonnacsíkokkal megszórt tojásos tészta, vagyis a Carbonara Spagetti ugyanis a második világháború alatt Itáliában állomásozó amerikai katonák leleményességének köszönhetően terjedt el. A szövetségesek raktáraiban mindig rendelkezésre álló tojásport és bacont használták a történelmi múltú, de a tengerentúli ízlésnek szegényesnek tűnő „cacio e pepe” (juhsajtos-borsos) spagetti gazdagítására.
Trikolór a tányéron
Talán kompenzálja az olaszok gasztrohiúságát a carbonara fiaskóért, hogy van két étel, amit az egész világon ismernek, és amelyek az olasz zászló színeit viselik. Az egyik ilyen a Margherita pizza. A legenda szerint ugyanis a leghíresebb nápolyi pizza megalkotója 1889-ben, I. Umberto és felesége, Savoyai Margit nápolyi látogatása alkalmából három pizzát készített: egy zsíros-sajtos-bazsalikomosat, egy Marinarát (paradicsommal, fokhagymával, olajjal és oregánóval), és egy bazsalikomos-bivalymozzarellás-paradicsomos (zöld-fehér-piros) verziót. A történet szerint a királynénak a trikolór verzió ízlett a legjobban, ezért kapta a pizza a Margherita nevet.
Ugyancsak a zöld-fehér-piros színek köszönnek vissza a Caprese salátában is, ami az 1950-es években vált népszerűvé, amikor a nagy gourmand hírében álló, száműzetésben élő egyiptomi királynak, Farouknak egyedi és könnyű ételként szolgálták fel Capri szigetén az olasz zászló színeiben pompázó (mozzarella-paradicsom-bazsalikom kombinációjából álló) salátát.
Gyógyszer, babona és sajtrablás
Minél többet tanulmányozzuk az olasz gasztronómiát, annál biztosabbak vagyunk abban, hogy szinte nincs is olyan étel, amihez ne kötődne szorosan egy történet, egy ősi hagyomány, babona, vagy szokás. A ma már nagy becsben tartott balzsamecet például a 16. században Modenában, az Este hercegi családnak köszönhetően került először az asztalokra, bár akkoriban még ecetté erjesztett szirupként és gyógyszerként forgalmazták a patikák. Volt egy időszak a 17. században, amikor a modenai nemesek egy része a balsamico nevű tinktúrát egyenesen csodaszernek tartotta, amivel még a halottak is feltámaszthatók – de természetesen ez erős túlzás, ilyen csodákra, sajnos, még a legjobb minőségű balzsamecet sem képes.
A limoncellónak ilyen tulajdonságot nem tulajdonítottak, pedig az Olaszország déli részéről származó likőr eredeti receptjét egyesek szerint maga Zeusz ajándékozta egy a Szirének Földjén, azaz a Positanóhoz tartozó, csodálatos Li Galli-szigetek területén élt földi halandónak. Mások szerint valójában egy szorgos halászfeleség készítette először, hogy a hűvös hajnalokon munkába induló férje szívét felmelegítse. Amikor aztán a férj lába súlyosan megsérült, akkor a sebet is limoncellóba áztatott kötszerrel kötötték be – és csodák csodájára villámgyorsan felépült.
A végére hagytuk a parmezánt, ami olyan értékes az olaszok számára, hogy pár évvel ezelőtt fizetőeszköz lett belőle egy Emilia Romagna tartománybeli bankban. Olyan hitelakciót hirdetett ugyanis a bank, melyben a sajttermelők teljes guriga parmezánokkal is fizethettek. Hatalmas sikere volt az akciónak, a banknak bővítenie kellett páncéltermeit, és volt időszak, amikor állítólag 60 milliárd forint értékű parmigiano reggianót őriztek a sajtbankban. A sajt 24 hónap alatt érik meg: ezután, ha a termelő visszafizeti tartozását, a sajtot visszakapja, ha nem tud törleszteni, akkor a sajtot a bank értékesíti. Összesen 440 ezer darab parmezánformát tud a bank tárolni, és még sajtrablók is szemet vetettek az óriási értékre, de az ellopott 500 darab sajtot sikerült visszaszerezni.
