Pár héttel ezelőtt mindennél világosabban kiderült: tizenkét évünk van megmenteni a bolygót, egyben a felére csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátásunkat, különben vége lesz a Földnek, de előbb nekünk, embereknek. Alighanem azóta te is elgondolkoztál rajta, hogy a.) mit rontottunk ennyire el, b.) min tudnánk változtatni, hogy mégis legyen jövőnk egy szép világban ahelyett, hogy bő egy évtized múlva az élelemért és a vízért háborúznánk az árvizek és aszály sújtotta pokol közepén.
Minden kell! Jobban mondva, minden is!
Az első kérdésre, mármint hogy mit rontottunk el, hogy idáig jutottunk, elég egyszerű a válasz: az ember már csak olyan, hogy minden kell, amit lehet. Van decemberben paradicsom, és van is rá pénz? Hát persze, hogy kell! Lehet autóval hordani a gyereket az iskolába ahelyett, hogy sétálna? Akkor nyilván autóval kell járni, hát minek álljon ott, ha nem használjuk? Olcsó a repülőjegy? Nosza, repüljünk évente többször is látni sok csodát! Megengedhetjük magunknak!
Ha valaki, én aztán megértem az összes ilyen érvet. Emlékszem még a pillanatra, amikor először láttam licsit egy üzletben. Még csak fél perce tudtam, hogy egyáltalán létezik, de máris igényem volt rá. Hú, mi ez, licsi, vegyünk! Közben persze tudtam, de cseppet sem érdekelt, hogy alighanem pont a világ másik végéről érkezett, meg hogy 1500-ba kerül kilója. Sőt azzal is tisztában voltam, hogy ahogy eddig, úgy a hátralévő életemben is ugyanolyan jól meglennék licsi nélkül. Mégis kellett, meg is vettem.
Ha jobban belegondolunk, rengeteg olyan élelmiszer van, ami régen csupa elsőrangú és ritka gyarmatárunak számított, ma viszont már nem tudunk, sőt meg sem próbálunk élni nélkülük. Nem úgy, mint én licsi nélkül, hanem tényleg. Vanília. Citrom, narancs, banán. Kávé, tea, csokoládé. Csupa egyszerű dolog, amit mindennap fogyasztunk. Csak hát sajnos elég messziről jönnek, és a termelésük, ideszállításuk ökológiai lábnyomára Godzilla is elégedetten csettintene a nyelvével.
Tényleg annyira kell az avokádó?
Ha elképzelünk egy egyenest, aminek az egyik végén a környezetbarát és fair trade dolgok vannak, na, akkor ezek a termékek pont a másik végén helyezkednének el. A fair trade röviden azt jelenti, hogy nem locsolják le permetezőszerrel a földeken dolgozó munkás fejét, rendes bért kap a munkájáért, valamint nem verik közben. Nem baj, attól még kell a banán, meg a kávé is.
Ha a fahéjról meg a csokiról már úgysincs esély lemondani, mégiscsak érdemes elgondolkozni, hogy mi az, ami nélkül tényleg simán megvagyunk. Én például rögtön kezdem a licsivel. Aztán ott van az avokádó. Oké, finom, de szerintem most fel tudnék sorolni harminc olyan ételt, ami szintén finom, de mégsem ettem az utóbbi tizenöt évben. Ugyanez a helyzet a quinoával, a chiamaggal és a gojibogyóval is: hagyjuk meg azoknak, akiknek terem!
A globális éghajlatváltozásnak egyébként van jó oldala is: ma már nálunk is megterem egy csomó olyan zöldség és gyümölcs, ami korábban csak melegebb éghajlaton. Most meg már mi vagyunk a melegebb éghajlat. Egyáltalán nem tűnik őrült ötletnek, hogy füge, kivi és batáta nőjön a kert végében, sőt a fügét máris ki tudom pipálni. Habár két éve azt hittük, hogy kifagyott a fügefánk, tavaly újra kihajtott, idén pedig még most, októberben is mindennap tudok róla csemegézni, ha meg nem eszik előlem a darazsak. Azoknak persze eszük ágában nincs kipusztulni, mint a méheknek.
Egyél helyit!
Helyben termett ételt enni nem csak azért jó, mert elvileg kisebb az ökológiai lábnyoma, mintha a világ másik végéből hoznák ide, egyenként nejlonozva. A helyben termett zöldség és gyümölcs még aznap a piacra vagy a boltok polcára kerül, vagyis frissebb, ebből következően a tápanyagtartalma is sokkal magasabb, mint annak, ami heteket töltött egy hajó gyomrában.
A helyi termés minden bizonnyal a napon érett meg, nem pedig kényszerből, valami sötét helyen, esetleg egy hűtőházban. Mivel a gyümölcsök cukortartalmának legnagyobb része az érés utolsó fázisában kerül oda, íz szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy milyen körülmények között köszönt rájuk ez az időszak.
A helyi termék tehát finomabb, tápanyagokban gazdagabb, és elvileg az ökológiai lábnyoma is kisebb, mint a messziről odaszállítottaké. Ráadásul még romantikus és trendi is a piacon vásárolni szombatonként.
Illúzióink azért ne legyenek
A helyben termett zöldség és gyümölcs ugyanakkor nem jelenti automatikusan azt is, hogy bio-, vagyis a termeléséhez nem használtak fel növényvédő szereket. Oké, az utolsó fázisban a tartósítószerektől megmenekültek ugyan, és még csak be sem nejlonozták szemenként. Ugyanakkor, hacsak nem minősített biotermelőtől vásárolsz, majdnem biztos lehetsz benne, hogy mindent megtett azért, hogy a lehető legjobb termést csikarja ki a fájából, földjéből. Ha jön a monília, gombaölőzni fog. Ha nem kukacos a cseresznye, tuti, hogy leszórta rovarirtó szerrel.
Jó hír ugyanakkor, hogy egyrészt elég szigorúak a szabályok, és gyakoriak az ellenőrzések, másrészt, mire a termék a piacra kerül, már minden bizonnyal biztonságosan fogyasztható, mert a permetezőszer már rég lebomlott.
A kulcsszó: szezonális
A megfelelő időszakban előállított, vagyis szezonális élelmiszerben az a legjobb, hogy a lehető legkisebb mesterséges erőfeszítéssel lehet megtermelni. Tehát nemcsak egészséges és etikus, hanem természetes is. Ne csak akkor kezdj el gyanakodni, ha januárban szőlőt kínálnak, mert azt azért már sejted, hogy januárban nem terem a szőlő a környékünkön. Ugyanígy van a csirkehússal is: a csirke tavasszal és nyáron költ, nem pedig télen. Ha télen csirkét veszel, az a hat hét alatt fogyasztáskészre nőtt, tápos-antibiotikumos gyári csirke lesz.
Mindent egybevetve, ezen az éghajlaton nagyjából áprilistól novemberig remekül meglehetünk a helyi termékekkel, és jobban is jár mindenki. Na jó, a spanyol fóliavárosok brokkolitermelői biztos nem nyernek rajta, de te és a bolygó feltétlenül. Decembertől márciusig pedig itt vannak a télálló zöldségek és gyümölcsök, mint az alma, a tök, a batáta (abból is van magyar), a káposztafélék, a gyökerek és a többi. Azokból is jókat lehet enni és főzni.
