Friss házas korunkban karácsony előtt anyósom egyszer megkérdezte, hogy mit süssön az ünnepi asztalra. Bejglit, válaszoltam. Anyósom elsápadt, nézett jobbra, nézett balra, csak a szemembe nem, majd kibökte: Tudod, édes angyalom, mennyire szeretlek, és neked bármit megsütök. De bejglit, azt ne kérj.
Olyan arccal mondta ezt az egyébként sütinagymester anyósom, hogy komolyan elgondolkoztam, mi lehet ez? Valami titkos vallás, ami tiltja a bejglisütést? Addig meredtem rá kérdőn, amíg végül bevallotta: hát az úgy van, hogy neki a bejgli mindig kireped. Hát aztán? – kérdeztem. És ő azt szégyelli. Hát jó, akkor hozzon grillázstortát, a bejglit meg majd megsütöm én.
Mert hát az a helyzet, hogy engem egyáltalán, de semennyire sem tud meghatni, ha kireped a bejgli. Egyrészt nem akarom eladni, másrészt az ízén nem változtat semmit. (Jut eszembe, hogy hívják a leghiggadtabb állatot? Szarik rája.)
Harmadrészt meg, mi, az Insta-nemzedék, már nem úgy vagyunk ezekkel a dolgokkal, mint anyáink. Nekünk a sütés nem teljesítménytúra, nem akarunk bizonyítani vele semmit, csak élvezni akarjuk. Ronda lett? Sebaj, majd készítek róla jó fotót a másik oldalról. Hogy a tálon látszik a repedés? Majd befelé fordítom, és akkor nem, de különben is, ki az a perverz állat, akinek eszébe jut bejgliszeletet mustrálni repedésre, ahelyett hogy lelkesen felfalná?
Egyébként meg legyünk reálisak, és lássuk be: a bejgli az olyan, hogy kireped. Az eső esik, a szél fúj, a bejgli kireped, ennyi.
Tudom, tudom, vannak trükkök és tippek az interneten, böködjük meg alaposan fogpiszkálóval, hogy ki tudjon jönni a gőz, meg ilyenek. Maradjunk abban, hogy lehet vele próbálkozni, sok szerencsét kívánunk hozzá.
Ha engem kérdeztek, amondó vagyok, hogy igazítsuk a valósághoz az elvárásokat, és legyen a repedt bejgli az új sztenderd, az így megmaradt energiánkat meg fordítsuk inkább valami igazán fontos dologra, ami semmiképp sem a bejgli folytonosságán való stresszelés.
Hanem a töltelék. Míg a tészta receptje nagyjából kőbe van vésve, legalábbis rizikó nélkül nem lehet variálni rajta, addig a töltelék íze, nos, az méltó és alkalmas arra, hogy az önmegvalósítás terepe legyen.
A diós és a mákos bejglivel foglalkozunk most.
A diós töltelék fűszere a kardamom. Oké, belátom, nem olyan könnyű beszerezni, de ha sikerül, vagy van, akkor használjuk. Ha nem, akkor sincs semmi, anélkül is lehet finom diótölteléket készíteni.
Fotó: Profimedia
Egy rúd bejglihez szükség lesz 0,8 dl tejre és 15 deka darált dióra, a többi az ízesítés. Először is felforrósítjuk a tejet egy kis fazékban, feloldunk benne 8 dkg cukrot, és belekeverjük a diót. Teszünk bele vaníliát (vaníliakivonatot) is, mert az csak jót tehet vele, belereszeljük egy citrom héját, és törünk bele pár szem kardamommagot.
Innentől kettéválnak az utak. Van a rumos-mazsolás vonal, ebben az esetben 5 dkg mazsolát beáztatunk 1 dl forró vízben elkevert barna rumba (rumaromába), és amikor jól megszívta magát, lecsepegtetjük, majd mehet a töltelékbe.
A másik út a kandírozott citrushéjas vonal, ebben az esetben a kandírozott narancs- és citromhéjat apróra vágjuk, hogy ne legyen a kés útjában szeleteléskor, és ezt keverjük bele a diótöltelékbe.
A mákos tölteléknek pedig az alma és a fahéj lesz az ízesítője, ettől pikáns és szaftos lesz, mégis barátságosan ismerős, mondhatni, otthonos marad az íze, ami karácsonykor elengedhetetlen. Mégiscsak a család és a szeretet ünnepéről beszélünk.
Szóval felforrósítunk 0,8 dl tejet, beleteszünk 15 dkg darált mákot és 8 dkg cukrot, elzárjuk a hőforrást, kevergetjük. Amikor összeállt, belereszelünk egy savanykás almát, és szórunk hozzá negyed teáskanál fahéjat is, amivel szintén jól elkeverjük.
A töltelékeket félretesszük hűlni, kezdődhet a tésztagyártás.
Hozzávalók 2 rúd bejglihez
- fél kg liszt
- 2 dkg friss élesztő, vagy 1 csomag szárított
- 2 dl langyos tej
- 2 evőkanál cukor
- csipet só
- 10 dkg sertészsír
- 10 dkg vaj (vagy kihagyjuk a disznózsírt, és 20 dkg vajat használunk)
- 2 tojássárgája
Először a langyos tejben egy csipet cukorral felfuttatjuk az élesztőt, ha szárítottat használunk, azt is. Közben a lisztet egy tálba tesszük, belekeverjük a sót, a cukrot, majd elmorzsoljuk benne a zsiradékot. Mire ezzel megvagyunk, jó eséllyel fel is futott az élesztőnk. Hozzáöntjük, hozzáadjuk a tojássárgákat is, és jól összegyúrjuk. Nem szabad, hogy ragadjon, homogén, jól formálható tésztát kell kapjunk.
Most jön a trükk: azért készítettük el előre a tölteléket, mert a tésztát nem kell megkeleszteni, hanem máris betöltjük.
A tésztát igazságosan elfelezzük, és lisztezett deszkán kinyújtjuk, törekszünk a téglalapformára. A szélességét hozzámérjük a sütőlaphoz, hogy beleférjen, a hossza mindegy, mert úgyis feltekerjük. Ezután a tésztán egyenletesen eloszlatjuk a tölteléket, felül és kétoldalt 2-2 centit kihagyva.
Gyönyörű, gyönyörű bejgli sütés és repedés előtt
A tekerést úgy kezdjük, hogy a tészta két oldalán a töltelék nélkül hagyott peremet felhajtjuk a töltelékre, amivel le is zártuk a bejgli végét, majd pedig alulról felfelé feltekerjük. Ha kész, sütőpapírral kibélelt sütőlapra helyezzük, és megcsináljuk a másik bejglit is.
Még mindig nem kapcsoljuk be a sütőt, mert most fogjuk kialakítani a szép, márványos felületet, és ehhez idő kell. Igen, erre hajlandó vagyok áldozni, a repedésbe meg már belenyugodtam.
Tehát szétválasztunk egy tojást, és a sárgájával lekenjük a bejgliket. Kitesszük a hideg teraszra (vagy betesszük a hűtőbe) száradni. Amikor megszáradt a sárgája, ami bő fél óra alatt következik be, megkenjük a fehérjével is, és ezt is rászárítjuk hideg helyen. Na, ekkor kapcsoljuk be a sütőt.
Tökéletes, nem repedt bejgli. A repedt ugyanilyen tökéletes
Most a rend meg a hagyomány kedvéért fogpiszkálóval megszurkáljuk a bejglit, jó mélyen, nyugodtan odakoppanhat a vége a tepsihez, hátha akkor nem reped ki a bejgli. Ki fog, nem baj. Attól még finom lesz, és szép is, mert ha ilyen gyönyörű márványos bejglit sikerült összehoznod, senki sem fog a szélén a repedéssel törődni. Persze, lehet, hogy szerencséd lesz, és mégsem reped ki. Úgy is jó.
Ha kihűlt, szeleteljük, tálra rendezzük, és besöpörjük az elismeréseket.
