Nyikita Hruscsov 1953 és 1964 között volt a Szovjetunió első embere (a Time magazin szerint meg az év embere volt 1957-ben, akárcsak Adolf Hitler csaknem 20 évvel korábban). Az ő nevéhez fűződik az ún. desztalinizáció, amelynek során – egykori elkötelezett sztálinistaként – többé-kevésbé őszintén szembenézett a Sztálin-korszak elmondhatatlan bűneivel, valamint leszámolt az addig jellemző személyi kultusszal – mondjuk ez inkább volt elkerülhetetlen szükségszerűség, semmint valódi, radikális reform, úgyhogy hasra esni azért nem kell tőle, nekünk, magyaroknak meg aztán pláne nem kell, hisz 1956-ban ugyebár pont Hruscsov adott parancsot a forradalom leverésére.
Ám a szovjet pártfőtitkárnak volt egy meglepőn rokonszenves oldala is:
imádott kukoricával fényképezkedni.
(vagy még pontosabban: imádott kukoricát fogdosni, és azt sem bánta, ha közben fotózzák)
És most egy cseppet sem túlzunk: nagyon valószínű (sőt, tulajdonképpen teljesen biztos), hogy a világ egyik vezetőjéről sem készült annyi kukoricás fotó, mint Hruscsovról. Ugyanis ha kukoricát – akár egy komplett szárat, akár csak egy csövet – észlelt a közelben, a Szovjetunió nagy hatalmú vezetője azonnal lecsapott rá, és utána olyan ártatlan, gyermeki lelkesedéssel, olyan földöntúli mosollyal szorongatta, mintha életében most először érintene ilyen csodát. Ha tehette volna, legszívesebben alighanem a föld összes kukoricáját magához öleli.
Mielőtt elmeséljük, honnan is jött ez a leküzdhetetlen kukoracifétis, tekintsünk meg néhány fantasztikus képet a mennyei kukoricamámorban úszó szovjet pártfőtitkárról (ez csak ízelítő, később még többet is mutatunk):
Hruscsov hatalomra kerülésének idején a szovjet mezőgazdaság – elsősorban az erőszakos kolhozosításnak, illetve Sztálin kedvenc ámokfutó álbiológusának, a növénynemesítés tudományát kommunista alapokra helyező Trofim Liszenkónak köszönhetően – már jó ideje katasztrofális állapotban volt. Talán még az állapot szó is túlzás. Szóval az újdonsült pártfőtitkárnak valamivel sürgősen elő kellett állnia; és mivel Ukrajna közelében született és nőtt fel (még a cári időkben), a régió pedig akkoriban is a világ egyik kukoricanagyhatalmának számított, érthető, hogy a nagyüzemi kukoricatermesztésben látta a megváltást.
1955-ben jelentette be, hogy az ún. Szűzföld-reformprogram keretében egy középnyugati (mármint amerikai középnyugati) típusú kukoricaövezetet óhajt létrehozni a Szovjetunióban, majd egy kisebb delegáció élén hamarosan el is látogatott Iowába, ahol egy Roswell Garst nevű farmer vezette be a titkos kukoricatudományokba. A kísérlet eleinte sikeres volt: Ukrajnában csakhamar zöldellni kezdtek a kukoricatáblák, ami meggyőzte Hruscsovot és az egész kollektív vezetést arról, hogy jó úton járnak. Az országban kukoricakutató intézetet állítottak fel, a mezőgazdasági minisztérium egy Kukorica nevű tudományos folyóiratot indított, a Szovjet Mezőgazdasági Kiállításon kukoricapavlion épült, és mindenközben természetesen maga a pártfőtitkár, a csak Kukuruznyiknak, vagyis Kukoricás Fószernek (mondjuk) becézett Hruscsov is minden lehetséges fórumon szakadatlanul népszerűsítette a csodazöldséget, amelyet sajnos az ország olyan – északi és keleti – területein is ész nélkül termeszteni kezdtek, ahol ez nem igazán lett volna indokolt.
Ráadásul nem ez volt az egyetlen probléma. Mikor a konzultánsnak felkért Garst a Szovjetunióba látogatott, elhűlve tapasztata, hogy a gazdák a legtöbb esetben sem megfelelő mennyiségű trágyáról, sem pedig rovar- illetve gyomirtóról nem gondoskodtak, és úgy egyáltalán: fogalmuk sem volt, hogy voltaképpen mit is kellene csinálni ezzel a növénnyel. A kukoricaproject tehát hatalmas kudarcnak bizonyult, és 1964-ben – a dél-kaukázusi vidéket és Ukrajnát kivéve – le is álltak a termesztésével, a bukott kukoricakirály Hruscsovot pedig érdemei elismerése mellett nyugdíjaztak (persze nem csak ezért).
Cserébe viszont készült egy sor csodálatos és zavarba ejtő fotó, amiket ígéretünkhöz híven meg is mutatunk: