Tudjuk, hogy a legjobb buli mindig a konyhában van, az a családi élet központja és a családtagok organikus találkozóhelye, nem utolsó sorban pedig a konyhában készül az étel, amivel a testünket tápláljuk már-már tudományos tudatossággal, hogy erős és egészséges maradjon. Valamint, adott esetben, ugyanitt minden tudatosságot a sutba vágva, tök egészségtelen falatokkal kényeztetjük a gyerekeket (meg magunkat), mert kell az öröm az élethez. Szóval, a konyha több, mint praktikus tér: egyenesen intézmény, aminek lelki töltete van, hovatovább templom.
De mi van akkor, ha egyszer csak úgy alakul, hogy nincs konyhánk? Nem azért, mert jöttek a vogonok két űrhajóval és lerombolták, semmi drámai nem történt, egyszerűen csak a fejünkbe vettük, hogy felújítjuk a házat, ami fájdalom, de mindig a szétveréssel kezdődik – mintha mégiscsak a vogonok jártak volna arra. Egy új enteriőr persze alapvetően mindig örömteli dolog a végén, de ami ezt megelőzi, hát az leírhatatlan. Mégis megpróbálom leírni, mivel pont a közepén vagyunk.
Előre bocsátom, hogy rutinos költözők vagyunk, mivel imádjuk a változatosságot. Lakásfelújításban is volt már része mindkettőnknek, a férjemnek és nekem is, ennek ellenére az éltető optimizmusunk már megint felülírta a realitásérzékünket. A terv az volt, hogy kipakoljuk a vizesblokkokat, izomból szétverjük a csupasz falig, aztán jön a vízvezetékszerelő, nyomában jár a burkoló és két hét alatt, láss csodát, túl is leszünk mindenen.
Ezt a „láss csodát” dolgot eléggé szó szerint kell érteni, hogy röviden összefoglaljam: nem láttunk csodát. Mint ahogy az egyébként várható is volt. Jelenleg négy hete nincs konyhám, ami egy otthon dolgozó férjjel, két vakáción lévő gyerekkel meg egy gasztronómia rovattal a vállamon meglehetős kihívás.
Mert hát, enni, részemről meg még etetni is, kell, nincs mese. A legfontosabb dolgokból be is rendeztem egy új, „B” konyhát a nappaliban, amit két kávéscsésze és négy kistányér alkot, plusz evőeszközök, meg a mikró. Ja, van egy konyharuhánk is, mert ilyen előrelátók vagyunk.
Kávéfőző ösvény
Na most, az első probléma rögtön a kávézásnál jelentkezett, mert sok mindenről hajlandó vagyok lemondani a későbbi haszon reményében, de a kávéról, mindenkinek jobb, ha nem. Mivel mi a kotyogós kávéfőzőben hiszünk, és ezen a téren nem vagyunk kompromisszumképesek, kénytelenek voltunk a tégláig lecsupaszított konyhában meghagyni a gáztűzhelyet, a munkálatok folyományaként azonban minden nap új és új porréteg borított be mindent. Egy idő után felhagytam a sziszifuszi takarítással és az egyszerűség kedvéért mindig csak egy ösvényt mostam fel a konyhaajtótól a gáztűzhelyig, hogy azért mégse hordjuk szét a port a talpunkon az egész házban, hát nem vagyunk mi állatok!
Kávét tudunk főzni, akkor mi bajunk lehet? (A szerző fotója)
Sőt, annyira nem, hogy gasztronómiai téren egész sokáig képesek voltunk fenntartani a megszokott színvonalat, ami konyha és spejz nélkül azért elég szép teljesítmény, lássuk be. A titkos fegyver a hűtőszekrény volt, ami jelenleg az étkező közepén terpeszkedik, a lebontott konyhabútor és a konyhai eszközöket rejtő dobozok ölelésében, és még számunkra is egészen megdöbbentő dolgok kerültek elő belőle. Így adódott, hogy a szétvert házban fürjtojást vacsoráztunk a tetején morzsolt fetával, friss kerti salátával. Desszertnek vaníliafagyi volt egyenesen a mélyhűtőből, amit a másfél hónappal ezelőtt készített málnalikőrből kihalászott, finoman pácolt málnával ízesítettünk. Mennyei volt, tényleg.
Mosogatás a kerti csapnál
Szerencsére az olívaolajat elcsomagoltam, így természetes módon vált zsírszegénnyé a táplálkozásunk. Ez meglehetős segítséget jelentett a mosogatásnál, ami ettől kezdve a kerti csapnál történt, természetesen organikusan, mindenféle kemikália nélkül. Innen már tényleg csak egy lépés odáig, hogy térdig a Dunába gázolva mosogassak, mint egy vándortáborban, szóval megvan ennek is a romantikája, de csak azóta érzem így, amióta a barátnőm szólt, hogy még ne sírjak, mert el fog jönni az az idő is, hogy a kerti csapnál zuhanyozunk. És lőn.
A feketeleves viszont csak ezután jött, amikor kifogyott a hűtő és eljött az ételrendelés ideje.
Két napig buli volt pizzán meg giroszon élni, a harmadik naptól elkezdtünk rendes ételeket rendelni, a negyedik nap belefulladtunk az egyszer használatos műanyag dobozokba, az ötödik nap egyszerre csaptuk le a villát, hogy nem igaz, hogy minden rendelt ételbe bele kell borítani egy fél sóbányát, utána meg egy napig vattát köpünk, olyan szomjasak vagyunk.
A hatodik nap mirelit pizzát vettem, mert emlékeztem, hogy láttam valahol a házban egy pités tálat, amin meg tudom majd melegíteni, de sajnos nem fért bele a mikróba. Nem baj, megoldottam, a végeredmény a leggusztustalanabb pizza lett, amit életemben ettem, szóval lassan kibontakozott bennünk, de főleg a válogatós kis gyerekeimben a holtbiztos tudat, hogy mégiscsak én főzök a világon a legjobban és egyre jobban hiányzik, hogy műveljem is megint.
Mögöttünk a házban az őskáosz, de mi különösen gusztusos ebédmenüt eszünk műanyagdobozból. A tányérok nem tudom, hol vannak. (A szerző fotója)
Közben meg a kertben ellepnek a cukkinik, hatalmas tök szörnyek vigyorognak rám, amikből főzni kéne, meg lekvárt, paradicsomot befőzni, de nincs hol. Érik a füge is tömegével, oké, azt legalább el lehet majszolni egyenesen a fáról, de lenne vele jobb ötletem is egy pár; nem baj, majd bekönyörgöm magam anyám vagy valamelyik barátnőm konyhájába, ahol tök hülyének fogom érezni magam, mert azt sem tudom, hogy hova nyúljak, hol a serpenyő meg a só.
Most pedig megyek, és készítek egy szendvicset rozskenyérrel, feketeolívakrémmel, serrano sonkával és friss kerti salátával, mert az úr a pokolban is úr, és ahhoz legalább nem kell tűzhely.
