Néhány évvel ezelőtt Finnországban jártam tanulmányúton, ahol vidám és kedves egyetemistáknál szállásoltak el minket. A programban, előre jól látható módon, számos étkezés is volt (mondjuk izgi lett volna, ha nem), és ha már így adódott, gondoltam, megkérdezem a vendéglátómat, az okos és jó humorú, finnugorisztika szakos lányt, hogy mi újság a rénszarvashússal, milyen az íze és hogy viselkedik a fazékban. Päivi csak nézett rám nagy, kerek szemekkel, majd kibökte: hát igen, végül is evett már rénszarvast egyszer, valami étteremben, de nem jellemző,
majd előkapott egy sózott heringet és beleharapott.
Természetesen a sztori vége puszta fikció, csak az én, kissé túl élénk fantáziámban létezik: nem harapott bele Päivi semmibe, viszont akár bele is haraphatott volna. Végül is igazán nem nagy kérés, hogy legalább egy valami beteljesüljön az előítéleteimből, meg a finn gasztronómiával kapcsolatos „tudásomból”, ha már egyszer a rénszarvas nem jött be.
Na de, ennél is izgalmasabb kérdés, hogy mi van a külföldiek fejében a magyar konyhával kapcsolatban? Mégiscsak kellemesebb érzés, ha a tudás birtokában, mi kuncoghatunk mások téveszméin, mintha mások röhögnek a mieinken.
Az obligát gulyás
Ott van mindjárt a gulyás téma. Hát ezzel már tele van a hócipőnk, és habár az utóbbi időben sikerült kilépnünk a csikós-gulyás nemzet buborékjából, de ezt főképp csak annak köszönhetjük, hogy az itt legénybúcsúzó brit fiatalok érdeklődési körétől, egyben valós úti céljától viszonylag távol esik a keleti végeken elterülő semmi, más néven a puszta. Ettől függetlenül még természetesen meg szeretnék kóstolni a gulyáslevest, ahogy én is ácsingóztam erősen a vörösáfonyával főtt rénszarvasra Finnországban. Mindenesetre, ha az ember külföldi oldalakon rákeres a magyar konyhára, egészen biztos, hogy a gulyásról minden cikkben szó esik. Tényleg, mikor ettél utoljára gulyáslevest? Mármint rendeset, marhából, amivel meg mernéd kínálni a kedves, külföldi barátodat, mint a magyar konyha világhírű remekével?
23. Országos Gulyásverseny és Pásztortalálkozó a Hortobágyon (Fotó: Hernád Géza)
A pörköltet is ismerik, azt is elmondom, hogy hogyan kell megfőzni a foodbycountry.com szerint. Úgy kezdődik, hogy forró olívaolaj és vaj (disznózsírt tapintatosan nem említenek) keverékéhez hozzáadjuk az apróra vágott hagymát meg a marhahúst és megpirítjuk. Aztán teszünk bele krumplit, felöntjük alaplével, adunk hozzá passzírozott paradicsomot, sót és borsot, és ezen a ponton már eljön az ideje a négy evőkanál fűszerpaprikának is, meg teszünk bele egy babérlevelet. Főzzük egy csomó ideig (ez legalább stimmel) és a végén keverünk bele tejfölt. Remélem, már az első sornál mosolyogtál, így a végére meg a térdedet csapkodod a nevetéstől. Nyugi, nem vagy udvariatlan, senki sem látta.
Ugyanez a forrás azt is állítja, hogy a vasárnapi menü keménytojással és nyers zöldséggel kezdődik, mint előétel. Hát, ahány ház, annyi szokás.
Az étel, az szent dolog
Egyébként, bizonyos internetes források szerint a magyaroknál az étel: vallás, amit, meg kell hagyni, van benne valami. Mi kérem, nem bekapunk valamit ebédre, hanem ünnepélyesen és szertartásosan étkezünk. A „mi lesz az ebéd” majdnem olyan fontos és fajsúlyos kérdés, mint a „fog ma esni az eső?” vagy hogy „győzött-e a Barca?” – bár ez utóbbi csak bizonyos körökben érdekes, de ott állítólag nagyon.
A magyar gyerekek, a külföldiek vélekedése szerint, minden esetben házi koszton nőnek fel, de semmiképp sem házhoz rendelt hamburgeren vagy pizzán.
Persze mi, akikben máig romantikus érzelmeket ébreszt a vegetaleves, a tejbegríz kakaószórással vagy a finomfőzelék három darab mócsingos pörkölthússal és fél kanál szafttal, pontosan tudjuk az igazságot. Habár, ha úgy nézzük, hogy az iskola a gyerekek második otthona…
A vasárnapi ebéd kőbe van vésve
Jó, hát nyilván a külföldi beszámolók nem a hétköznapi étkezésekre gondolnak, ami a valóságban a menzás betonfőzelék, hanem a hétvégi, családi ebédekre. Ami a nem magyar fejekben minimum háromfogásos menü, de a keménytojással és a kávéval együtt már öt. Egyébként ezt többnyire elég jól el is találja szinte minden, a magyarok étkezésével foglalkozó forrás: jól megfigyelték, hogy a jellegzetes „tiszta” húslevessel vagy gyümölcslevessel kezdődik, utóbbit rend szerint magyarázni kell, hogy mi az egyáltalán. Ezt rend szerint pörkölt követi nokedlivel és savanyúsággal. Érdekes módon a rántott húst szinte sehol sem említik, de szerintem csak biztosra mennek és el akarják kerülni, hogy lebukjanak a felületes tudásukkal, mert összekeverték Bécset Budapesttel.
Ami a nemzetközi weboldalak szerint a külföldiek fejében a hagyományos magyar vasárnapi menüről él, annak a legcsodálatosabb része kétségtelenül a desszert, ami rétes. Úgy említi szinte valamennyi forrás, hogy a magyarok rétest esznek vasárnap, mintha központilag juttatnák el minden családnak, mert ami jár, az jár. A másik hagyományos vasárnapi desszert a dobostorta, hát nem csodás? Gondoltál már rá, hogy a vasárnapi ebéd elkészítése közben összedobj egy dobostortát is? Hm? Na mindegy, én is beszívtam a rénszarvaspörköltet vörösáfonyával.
Sör, bor, pálinka
Természetesen iszunk is. Rendszerint pálinkát, az el nem maradhat egyetlen étkezésből sem, de hát a miniszterelnök is megmondta, hogy a pálinka nálunk alapvető élelmiszer. Egy lengyel forrás kissé fájlalta ugyan, hogy boltban kapható legerősebb pálinka csak 40 százalékos, szóval szerinte annyira nem is kéne büszkének lennünk rá.
Aztán iszunk sört, amivel a magyarok nem koccintanak Haynau óta, és valóban. Azt viszont, szégyenszemre, egy külföldi oldalról kellett megtudnom, hogy miért nem szabad rátölteni a borra, amíg ki nem ürült a pohár. Hát, feleim, a megfejtés az, hogy halotti torokon a megboldogultnak is töltöttek bort, amit a gyásznéppel ellentétben, értelemszerűen nem fogyasztott el. A második körben pedig szintén töltöttek az elhunyt poharába is – vagyis, ebből következik, hogy ha úgy töltenek a poharunkba, hogy még van benne bor, akkor tulajdonképpen holtnak látszunk.
És akkor a végén legyen még egy sztori: néhány évvel ezelőtt a Szigeten bandáztunk, amikor odajött egy külföldi srác és megkérdezte, hogy ugyan magyarázzuk már el neki, hogy milyen étel a szimá és mi van benne.
Szimá? – tanakodtunk, de nem jutottunk semmire, és már éppen azon voltunk, hogy szembesítsük a ténnyel, téged, barátom, megvezettek, de akkor az egyikünk a homlokára csapott és benyögte: alighanem a sima lángosra gondol a srác.
Ebből is látszik, hogy az étel nem egyszerű dolog és nem csupán táplálék és recept, hanem hagyomány és kultúra is.
