Amióta csak először találkoztam a lakásban komposztálással, szent borzadállyal tölt el a jelenség. Nem mintha bármi bajom lenne azzal, hogy a növényi hulladékot visszajuttassuk a földbe, sőt, a magam részéről – meglehetős agrár háttérrel – a világ legtermészetesebb dolgának tartom. Arra a hírre viszont mégiscsak kiguvadt a szemem, hogy ezt lakásban is lehet csinálni, csak két vödör, meg pár tucat pofás vörös giliszta kell hozzá. A konyhában keletkező krumpli- és répahéjat, meg a többit csak behajítják az étkezőasztal alá, mint holmi 18. századi gróf a vadászkopóinak szánt finom falatokat, csak itt a gyűrűsférgek végzik el a melót, és hip-hop, ami ma még hulladék, holnap már jóféle, termékeny komposzt lesz.
Jó, hát ki vagyok én, hogy mások életvitelét minősítsem, de azért két kérdés mindig felmerült bennem ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy vajon jól nevelten a vödörben maradnak-e a giliszták, vagy időnként akadnak dezertőrök, amik vidáman gyűrűznek fölfelé a konyhaasztal lábán, de hát ettől nem mindenki kapna sikítófrászt, csak én. El lehet viselni. A másik kérdés viszont a fundamentumát érinti a dolognak: vagyis, hogy pontosan hová is teszik a kész komposztot, amikor ugyebár azért komposztálnak a lakásban, mert nincs kert? Az önmaga farkába harapó vörös giliszta tipikus esete. Egyszer aztán valaki válaszolt, így megtudtam, hogy kiviszik a komposztot parkba, a növények tövéhez és azért csinálják ezt az egészet, mert ez a természet rendje, hogy amit kivettek onnan, azt visszajuttatják. Na, ekkor értettem meg, hogy ez itt egy vallás.
Banánhéj chips és vadrízs palacsinta (Fotó: IKEA Scrapsbook)
Mindazonáltal a hulladékcsökkentés, könnyen belátható, abszolút fontos és méltányolandó törekvés ebben a világban, amikor rend szerint már az év közepére, de legkésőbb augusztusra feléli az emberiség a Föld egy esztendőre jutó erőforrásait. Pazarlóan élünk, nem azért veszünk dolgokat, mert szükségünk van rájuk, hanem mert megkívánjuk, a legtöbb tárgyunk egyszer használatos, kidobjuk az ételmaradékot, mert már nem vágyunk rá és minden szezonban lecseréljük a lakásdekort. Nem helyes, de mit tehetünk?
Például úgy főzünk, hogy legalább a konyhában ne keletkezzen hulladék. Na jó, ez utópia, maradjunk abban, hogy megpróbálhatjuk, hogy nemcsak a szemetesünket nem etetjük, de a gilisztakomposztot sem, magyarul: amit lehet, felhasználunk. Az IKEA nemrég kiadott egy szakácskönyvet, The Scrapsbook címmel, ami ehhez ad tanácsokat és recepteket.
A cím maga egy szójáték, hiszen a scrapbooknak azt a színes-szagos, kézzel készített naplót nevezik, amibe az emlékeket, feljegyzéseket gyűjtik össze; régen hajtincseket, lepréselt virágokat, ma már inkább fotókat ragasztanak bele. Ebben az esetben pedig a hulladékból főzést jelenti. Végigolvastam, főztem belőle ezt-azt, elmesélem, mire jutottam.
A The Scrapsbook egy ingyenesen letölthető, igényes, szép képekkel, izgalmas receptekkel és érdekes leírásokkal tarkított kiadvány, habár sajnos angolul. Aki bírja legalább a konyhanyelvet, annak viszont mindenképpen szórakoztató átlapozni, úgy, mint egy IKEA-katalógust, csak ez most nem (direkt) arról szól, hogy vásároljunk, hanem ellenkezőleg: használjuk ki minél jobban a rendelkezésre álló javakat.
Ne dobd ki a feta levét!
Hogy lássuk, miről van szó, mutatok is egy receptet a szakácskönyvből, viszont ahelyett, hogy rögtön a mély vízbe ugranánk, finom felvezetésképpen inkább egy ismert maradékfelhasználós ételt: a panzanellát vesszük elő. Ez a klasszikus olasz kenyérsaláta, csak újragondolták, és felhasználják benne a feta sajt sós levét, a petrezselyemszárakat és természetesen szikkadt kenyeret. Nem egy nagy kaland, összedobtam reggelire, finom lett.
Panzanella maradékokból
A szikkadt kenyér legjobb helye a panzanellában van (A szerző fotója)
Hozzávalók
A fetalé vinegretthez
- 75 ml fetalé
- 175 ml fehérborecet
- 175 ml olívaolaj
A salátához
- 150 g koktélparadicsom felezve
- 3 g bazsalikomlevél
- 3 g petrezselyemzöld
- 3 gerezd fokhagyma aprítva
- 3 db zöldpaprika felvágva
- 90 g uborka (kimagozva)
- fél vöröshagyma felaprítva
- 125 ml olívaolaj
- 120 g szikkadt kenyér, 2-3 napos, kockára vágva
- 60 g parmezán
- só, bors
Elkészítés
- Egy erős blenderbe beletesszük a fetalét és a fehérborecetet és egy percig, magas fokozaton pörgetjük, majd alacsonyabb fokozatra kapcsolunk és hozzácsorgatjuk vékony sugárban az olívaolajat. További 3-6 percig pörgetjük, amíg egy emulziót nem kapunk.
- Egy salátástálba beletesszük a zöldségeket, a paradicsomot, a bazsalikomleveleket, a petrezselymet, a paprikát, az uborkát, a hagymát és a fokhagymát.
- Egy serpenyőben olajat forrósítunk, majd rádobjuk a kenyérkockákat és rázogatva-feldobva vagy kevergetve kissé megpirítjuk. Amikor ebből már nem tudunk többet kihozni, akkor áttesszük az egészet egy sütőpapírral kibélelt sütőlapra és betoljuk a 180 fokosra előmelegített sütőbe, sózzuk, borsozzuk, sütjük.
- Keverjük össze a vinegrettel (nem kell mindet hozzáönteni) a salátát, majd adjuk hozzá a kenyérkockákat is, és adjunk neki öt percet, hogy jól meg tudja szívni magát az öntettel. Tálalhatunk, a tetejére reszeljünk parmezánt!
Ebben az ételben tehát a fetalét, a petrezselyemzöld szárát és a szikkadt kenyeret mentjük meg és alakítjuk át étellé. Az persze más kérdés, hogy közben a recept tanácsa szerint ki kell dobni az uborka magját, amivel nekem a világon semmi bajom, benne is hagytam a panzanellában.
Ennél sokkal fontosabb azonban azt látni, hogy
amikor a The Scrapsbookból főzünk, akkor fordítva ülünk a lovon.
Ugyanis nem arról van szó, hogy ej, de megkívántam egy kis panzanellát vagy pho levest, úgyhogy elmegyek a boltba, bevásárlok hozzá és főzök egyet, hanem épp ellenkezőleg: mi van itthon, amiből főzhetünk? Mert ugyebár fetalevet meg szikkadt kenyeret nem lehet kapni a boltban külön. Erre pedig rá kell állnia az agynak, ami egészen másfajta gondolkodást igényel.
Éppen ezért én nagy hiányosságnak érzem, hogy ha már digitálisan adták ki a szakácskönyvet, miért pdf formátumban? Mindegy, a Ctrl+F billentyűparanccsal ráküldünk egy keresést, beírjuk, hogy mi van otthon, és már meg is oldottuk a kérdést. Az ugyanis nem túl életszerű, hogy van mondjuk itthon némi szebb napokat látott salátaszív, édesköményszár meg zellerlevél, és a kedvükért végiglapozok egy szakácskönyvet, hogy vajon mit lehet belőlük főzni, inkább megy a kukába az egész.
“Plantcakes” brokkoliból és karfiolból (Fotó: IKEA Scrapsbook)
Habár ezzel sem értek egészen egyet. Sokszor ugyanis olyan alapanyagokat kezel a könyv hősiesen megmentendő hulladékként, amelyekről én sosem hinném, hogy azok. Én például nem szoktam kidobni a saláta legbelső leveleit, a petrezselyem szárát is simán belevágom az ételbe, még jobb is az állaga, de mondjuk a reteklevél felhasználása is teljesen magától értetődő nálunk. Hoztam már a szívbajt jó sok eladóra, amikor ijedtemben rájuk ripakodtam, hogy le ne tekerjék nekem a zöldjét, azért veszem a retket ugyanis: pestónak.
És valójában ugyanez a nagy előnye is ennek a könyvnek. Habár azt az alapkoncepciót kissé erőltetettnek érzem, hogy konyhai hulladékból főzzünk ételt, és süssük csak meg a krumpli héját is, abban van a vitamin, mégis rámutat egy nagyon fontos dologra:
egy csomó mindent, amit egyébként kidobunk, simán megehetnénk.
Alapvetésnek kezeli például, egyébként nagyon helyesen, hogy a sárgarépa meg egyéb gyökérnövények héjából, nyesedék húsokból alaplevet főzünk; vagy, hogy attól még, hogy egy gyümölcs túlérett és nem túl gusztusos egészben elfogyasztani, még nyugodtan készíthetünk belőle édességet. Na jó, azon azért fennakadt a szemem egy pillanatra, amikor a banánhéjat is bevonta az ehető ételek körébe, azért mindennek van határa, még az én kalandvágyamnak is.
További nagy előnye a The Scrapbooknak, hogy minden évszakban találhatunk kedvünkre való recepteket, habár azon azért mindig elgondolkodom, hogy vajon azzal teszek-e jobbat a Földnek, ha elhasználom a krumplihéjat is, vagy ha nem veszem meg a világ túlsó végéről ideutaztatott édesköményt? Én az utóbbira szavazok, de hát édeskömény vásárlására nem is kényszerít senki, bőven találhatunk olyan recepteket is a könyvben, amelyekhez minden megterem akár száz kilométeren belül, és nyilván ugyanígy vannak ezzel az óceán túlpartján is. Mert hát, gondolom, ez mindenképpen szempont azoknak, akik kezükbe vesznek egy ilyen témájú szakácskönyvet.
