Ilyen a jó modor az asztalnál

Trendi a jó modor az asztalnál?

Nagyon nem az. Sajnos már nem adjuk meg a módját az étkezésnek. Elsősorban a tiszteletre gondolok. Arra, hogy nem veszem el a másik étvágyát azzal, ahogyan viselkedek. Az étkezés legyen közös élmény. Az más kérdés, hogy nem igazán vannak tisztában a szabályokkal az emberek. Mondok néhány példát: a damaszt szalvétát partedlinek használják, ahelyett, hogy az ölükbe terítenék, amikor kimennek a mosdóba, a szék ülőrésze helyett az asztalra helyezik. Amikor befejeztük az étkezést, a teríték baloldalára, lazán összegyűrve kell letenni, ezzel jelezzük, hogy használtuk, ettünk, ízlett az étel. A fogpiszkálót használat közben sokan letakarják a kezükkel, ezzel csak jobban felhívják rá a figyelmet, jobb ezt a mosdóban csinálni. A sort a végtelenségig tudnám folytatni.

A jó modor egyenlő a modorossággal?

Épp ellenkezőleg! Az egyenesen komikus, ha valaki modoros és megjátssza magát. Az udvariasság nem egy maszk, amit felveszünk, akkor működik jól, ha olyan, mint a második bőrünk, ha szívből jön és természetes. Egyfajta sorvezető, hogy életünk összetett helyzeteiben magabiztosan és felesleges konfliktusok nélkül mozogjunk. A merev viselkedés nagyon zavaró. Az ilyen erőltetett, modoros attitűd éppolyan feltűnő, mint a modortalanság. Az udvarias, elegáns viselkedés nem hívja fel magára a figyelmet. Sajnos az etikettet a királyi udvarokból kikopott cafrangnak gondolják még mindig az emberek, pedig érdemes ezt rugalmasan megközelíteni. Gondoljuk csak arra, hogy a pandémia idején a köszönéssel járó formalitások hogyan változtak. Korábban sértésnek számított, ha a felénk nyújtott kezet nem fogadtuk el. A vírus hatására új üdvözlési módokat vezettünk be, a könyökünket vagy az öklünket érintettük össze. Ebből azért eleinte sok „szerencsétlenkedés, bénázás” adódott. Szóval, ha az alapokat szép fokozatosan, példamutatással, korán megtanítjuk, gyermekünk hatalmas előnnyel indul majd a felnőtté válás útján és könnyebben is alkalmazkodik az új kihívásokhoz. Megérti, hogy nem azért viselkedünk udvariasan, mert szabályok írják elő, hanem azért, mert tekintettel vagyunk másokra.

Az udvarias, elegáns viselkedés nem hívja fel magára a figyelmet

Megtanítjuk egyáltalán az alapokat?

Sajnos ez egyáltalán nem jellemző a mai családokban. Ami gyerekkorban kimaradt, azt később pokolian nehéz pótolni. Gyerekeknek is tanítok étkezési etikettet, és meg szoktam őket kérdezni, hogy milyen gyakran ül le a család együtt étkezni. Az igazság az, hogy legfeljebb hétvégén, de az sem biztos. Ami pedig a legmegdöbbentőbb, hogy a gyerekek ezt nagyon hiányolják és nagyon sajnálják. Ennek persze fő oka legtöbbször az, hogy csonka családban élnek. Véletlenül sem hibáztatom azt az egyedülálló szülőt, aki este fáradtan hazaesik és nincs erre ideje. Egészen más volt régebben, amikor generációk éltek egy fedél alatt.

Jellemzően hogyan étkeznek a családok manapság?

Nem egy időben történik az étkezés, mindenki máskor jön haza, máskor éhes. A gyerekek általában hazamennek, összedobnak egy szendvicset és beviszik a szobájukba. Ami számomra a legszomorúbb, az az, hogy ha le is ülnek együtt, a legtöbb gyerek arra panaszkodik, hogy mindenki nyomkodja a telefonját. Nálam az órákon már nagyon sok gyerek elsírta magát emiatt és akkor megbeszéljük, hogy ő fog akkor példát mutatni. Nem viszi oda az asztalhoz a telefonját és megkéri a szüleit, hogy tegyék el ők is. Szoktam nekik szólni, hogy ha látják, hogy valaki az iskolában napok óta egyedül eszik, üljenek le mellé vagy hívják oda magukhoz. Igazán nem nagy dolgok ezek és egy apró figyelmességgel lehet, hogy örömet szerzünk valakinek.

Képesek vagyunk egyáltalán kizárólag az evésre és a társaságra figyelni?

Gondoljunk csak bele. Ha a telefont nyomkodjuk, meghalljuk ugyan, amit a másik mond, de hogy oda is figyelünk az elhangzottakra, a másik emberre, az ilyen módon már szinte kizárt. Van itt azért egy másik probléma is. A női és férfi szerepek megváltoztak, a nemi szerepek közti határok elmosódtak. Mindig hangsúlyozom, hogy az egyenjogúság nem jelent egyformaságot. Sajnos a lovagias gesztusok emiatt kezdenek teljesen kikopni, a férfiak egyre kevésbé mernek udvariasan viselkedni.

Tényleg? Miért?

Készítettünk egy érdekes közvélemény-kutatást. Nagyon egyszerű, hétköznapi helyzeteket és ezzel együtt kérdéseket fogalmaztunk meg, hogy pl. egy étteremben mik azok a szabályok, amit illene betartania egy férfinak és mik azok, amiket tudnia kellene egy nőnek. Meglepő eredmény született, a férfiak 70 százaléka tudta, hogy neki mire kellett volna figyelnie, a nők megközelítőleg ugyanekkora hányada pedig egyáltalán nem.

Dr. Kibédi Varga Katalin

Milyen szabályokkal nem voltak tisztában?

Nem tudták például, hogy a férfi lép be elsőnek az étterembe, hogy a férfi veszi fel elsőnek a vacsora végén a saját kabátját, hogy fel tudja segíteni a nőre az övét. Nem tudták, hogy nem illik a bejáratnak háttal ülniük stb. Tehát vacsora közben hiába próbált egy férfi udvarias lenni vagy lovagias, ha a nő nem adott ennek teret. A legtöbb férfi arra panaszkodott, hogy bár őket ezekre megtanították, nekik ezek fontos dolgok lennének, de ha elmentek a randira, féltek, hogy megkapják azt, hogy: „Mit képzelsz te?! Ki tudom én nyitni az ajtót, tudok én magamnak rendelni!”, stb. És hát többségük meg is kapta. Ezt senki nem vonta egyébként kétségbe, senki nem állította, hogy a nők ostobák lennének vagy szerencsétlenek. Szerintem a női szerepeket kicsit játékosabban lenne érdemes kezelni. A szabályok ismeretének pedig egészen egyszerűen számos gyakorlati előnye van.

Mennyire szenvedünk mi, magyarok a jó modor hiányától?

A Facebook-bejegyzéseim alatt azt látom, hogy nagyon. Rengetegen kerülnek kellemetlen helyzetbe a tudás hiánya miatt. Legutóbb egy fiatal lány kétségbeesve kért tőlem segítséget. Tisztában volt azzal, hogy ő nem tud „szépen” enni, őt nem tanította meg senki arra, hogy egy elegáns étteremben mit illik és mit nem, hogyan kell használni az evőeszközöket, mit vegyen fel stb. A fiú, aki udvarolt, neki viszont otthon megkapta ezt a fajta tudást, és szerette volna a lányt elvinni vacsorázni egy étterembe. Eleinte a lány – azzal hárította a meghívást  –, hogy felvetette: – „Ugorjunk be valahova csak egy szelet pizzára vagy a mekibe”! Amikor ez a helyzet már tarthatatlanná kezdett válni, felhívott. Megbeszéltük, hogy milyen alapszabályokat tartson szem előtt és azóta sokkal magabiztosabb. Ez a vizsgákra, felvételikre, állásinterjúra is érvényes. Két ugyanolyan vagy nagyon hasonló kvalitású ember közül az érvényesül jobban, aki tudja, hogyan kell belépni egy helyiségbe, hogyan kell bemutatkozni, akiről sugárzik az, hogy tisztában van az alapvető viselkedési formákkal.

Ki kit mutat be?

Először a férfit kell bemutatni a nőnek, a fiatalabbat az idősebbnek, az alacsonyabb rangút a magasabb rangúnak. Először mindig annak a nevét mondják, akinek a másikat bemutatják. Tipikus hiba, hogy egyszerre mondjuk a neveinket, ami éppen abban akadályoz bennünket, hogy megjegyezzük a másikét.

Igen, egy kedves barátom pl. ezért nem tudta megjegyezni annak a lánynak a nevét, akit már több alkalommal is elhívott randira. Úgy oldotta meg a helyzetet, hogy elvitte az illetőt a Starbucksba, ahol ugye felírják a poharakra a neveket!

Látod! Pontosan az ilyen kellemetlen helyzeteket lehet elkerülni, ha helyesen alkalmazzuk a tanultakat.