Az étterem, ahol egymillióba kerül egy vacsora, és a végén ki is nyírnak

Hétköznapi emberként egy 2500 dolláros, azaz nagyjából egymillió forintos vacsora megfizetése elképzelhetetlennek tűnik. A világ legdrágább éttermének az Ibizán található és kizárólag a nyári hónapokban nyitva tartó Sublimotion számít, ami 2380 amerikai dollárt kér el a húsz fogásból álló menüje végigkóstolásáért. A héten a mozikba kerülő A menü című film alkotói bizonyos szempontból eléggé elszálltak, amikor kitalálták az elhagyott szigeten található és kizárólag az étterem saját hajójával megközelíthető Hawthorne-t, ami csúcsgasztronómiát és csúcsélményeket kínál a vendégeiknek csúcsáron, ugyanakkor a helyzet sok szempontból mégis közel áll a valósághoz: a film egyik forgatókönyvíróját, a foodie Will Tracyt ugyanis pont az inspirálta, amikor Norvégiában egy szigeten található étteremben vendégeskedett. Tracyben a szigetre érve felmerült a gondolat, hogy a hajós érkezés miatt innen nem állhat fel bármikor és nem mehet haza, emiatt pedig klausztrofób érzés fogta el, és ez az élmény, illetve az élmény továbbgondolása adta az ihletet a filmhez.

A menü azonban legalább annyira szól a Hawthorne személyzetéről és vezető séfjéről, Slowik séfről (Ralph Fiennes hátborzongató alakításában), mint a pofátlanul gazdag vendégeiről, akik azt hiszik magukról, hogy övék a világ. A filmet az a Mark Mylod rendezte, aki az HBO Utódlás című Emmy-tengerrel díjazott sorozatának vezető rendezőjeként már bizonyította, hogy van érzéke ahhoz, hogy olyan történeteket meséljen, aminek szereplői pofátlanul gazdagok és erkölcstelenek, mégis fel tudja kelteni az érdeklődésünket a sorsuk iránt. A Hawthorne vendégeivel a séf nem sokat teketóriázik, és gyorsan érzékelhetővé teszi számukra, hogy ez a vacsora számukra rossz véget ér. A film rendezőjével, Mark Myloddal beszélgettem.

Készítettél már valaha fotót egy étteremben a felszolgált ételekről?

Nem, még soha. (nevet) Oké, talán az irónia miatt csináltam már ilyet, de komolyan még sosem.

Foodie-nak tartod magad?

Nem vagyok az. Sosem érdekelt különösebben a csúcsgasztronómia világa, és ha meg is fordultam ilyen helyen, ugyanúgy kívülállónak éreztem magam, mint a filmben Anya Taylor-Joy karaktere, Margot. Sosem értettem, mi ebben a jó, miért vannak érte annyira odáig az emberek. Ugyanakkor az egész karrieremre jellemző, hogy olyan projektekre vadászom, amik kihívás elé állítanak, és olyan világokba repítenek el, amik amúgy távol állnak tőlem. Igazán nagy kreatív kihívás volt hitelesen felépíteni egy olyan világot, aminek a működését nem teljesen értem.

És a film után megváltozott a hozzáállásod?

Továbbra sem leszek Michelin-csillagos éttermek törzsvendége, ugyanakkor kétségtelen, hogy közelről látva a folyamatokat és a rendkívül precíz munkát, megnőtt bennem a tisztelet azok iránt, akik ebben a világban dolgoznak. Megismerhettem Dominique Crennt (az Egyesült Államok egyetlen három Michelin-csillagos séfje – a szerző), aki kreatív tanácsadóként dolgozott A menüben, és neki köszönhetjük, hogy a filmben a pincérek valóban olyan ételeket szolgálnak fel a vendégeknek, melyek akár egy három Michelin-csillagos csúcsvendéglő konyhájából is származhatnának. Hihetetlen munkát végzett. Általa talán megértettem valamennyit abból, mekkora nyomás helyeződik rájuk, hogy még a pályájuk csúcsán is folyamatosan fejlődjenek és új dolgokat próbáljanak ki, és minden egyes este kizárólag a maximumot hozzák, hiszen az ő szintjükön nem fér bele ennél kevesebb. Őszintén szólva ezt egy kissé félelmetesnek találtam.

Miért érezted úgy, hogy el kell készítened A menüt?

Olvasva a forgatókönyvet azonnal éreztem, hogy ez egy különleges sztori. Úgy éreztem, hogy magában hordozza egy nagyon szórakoztató menet lehetőségét a nézők számára. A film egyszerre thriller, szatíra és vígjáték, és ez egy izgalmas kombináció. Ezt a három műfajt és elemet akartam minél vadabbul vegyíteni, de olyan arányban, hogy erősítsék, és ne kioltsák egymást. Ráadásul a csúcsgasztronómia világának bemutatása is érdekes lehetőség volt, mert erről a világról magam is nagyon keveset tudok. Szerettem volna, ha a nézők a végére megértik, sőt együttéreznek az összes karakterrel annak ellenére is, hogy a legtöbbjük nem könnyen szerethető, sőt sok esetben kimondottan borzalmas ember. Ettől azonban még ők is törékeny, sebezhető emberek, akik megértésre, szeretetre vágynak, és szeretnének tartozni valahová.

A menüben Slowik séf részben attól ég ki, hogy egész életében a tökéletességet hajtja. Rendezőként a tökéletességre törekvés nem okoz kiégést?

Szerettem a sztoriban, hogy a felszínen egy jó kis thriller, ahol a világ egyik legjobb séfje meghív az éttermébe egy tucatnyi dúsgazdag embert, aztán elszabadul a pokol, de ennél jóval mélyebb rétegei is vannak. Az étterem egyfajta mikrokozmosz, a társadalom tükörképe, csak épp lekicsinyítve, ahol jelen vannak a különféle osztályok tagjai, és elég nyilvánvaló, hogy ki hol foglal helyet a rangsorban. Slowik egy olyan művész, aki eltévedt az útján, elvesztette a motivációját, amiért annak idején beleszeretett a szakmájába. Ralph Fiennesben csodálatos, hogy egyszerre képes megmutatni a karaktere elveszettségét, miközben egyszerre tud fenyegető és iszonyatosan vicces is lenni, és ez a kombináció szükséges A menü egyedi hangulatának megteremtéséhez.

Ralph mellett a másik főszereplőd Anya Taylor-Joy…

A film lelkét és magját kettejük kapcsolata adja. Margot és Slowik séf intellektuális párviadala ez, és úgy éreztem, hogy ha ezt jól elkapjuk, a vadabb zsáner-, valamint társadalomkritikai elemeket már könnyen rá tudjuk építeni. Ott az egyik karakter, aki épp válaszút előtt áll az életében, és ott a másik, aki az élete talán legreménytelenebb, legsötétebb pontján jár. Ez feszültséget teremt, és izgalmas, hogy ők ketten mit hoznak ki egymásból. Aztán persze ott vannak a privilegizált vendégek, akik egész életükben ahhoz szoktak, hogy a világ körülöttük forog, és az ő kezükben van az irányítás. Olyannyira biztosak a pozíciójukban, hogy többen közülük sokáig fel sem fogják, hogy elveszítették az irányítást, és veszélyben vannak. El sem tudják képzelni, hogy ez velük megtörténhet. Mivel a filmet gyakorlatilag egyetlen helyszínen forgattuk, adta magát a lehetőség, hogy kronológiai sorrendben vegyük fel a jeleneteket, így könnyebben tudtuk felépíteni A menü feszültségét és a karakterek közti kapcsolatokat. Imádom a filmben, hogy annyi különböző rétege van.

Mit gondolsz, miért csábító sok ember számára, hogy ilyen drága éttermekbe járjon?

Nem vagyok pszichológus, nem tudok semmit ennek a pszichológiájáról, csak találgatni tudok. Szerintem egy ilyen étteremben álarcot veszünk fel, és azt akarjuk jelezni vele, hogy tartozunk valahová, mi odavalók vagyunk. Az Utódlásban is azt szeretem, hogy a szereplők sokszor szerepet játszanak, és gyakran csak azért tesznek dolgokat, hogy ezzel valamilyen képet sugározzanak magukról a külvilágnak. Azt akarják, hogy a világ nagynak és erősnek lássa őket, miközben legbelül ők is csak sebezhető gyerekek. Ha egy filmben annyira sok a romlott karakter, mint A menüben, két úton indulhatsz el velük: vagy maximálisan rájátszol arra, mennyire borzalmasak, ami piszok szórakoztató, ugyanakkor kicsit kétdimenziós, vagy megpróbálsz rámutatni, mi rejlik a felszín mögött, milyen sebezhetőség lapul a borzalmas viselkedés alatt. A Hawthorne személyzete például csupa sebezhető emberből áll, akik nagyon tartozni szeretnének valahová, Slowik séf pedig ezt meg tudja adni nekik: olyan mintha egy új családot, vagy valami szektaszerűséget kapnának általa. A vendégek is ugyanúgy tartozni szeretnének valahová, csak náluk ehhez nagy ego és magas összegű bankszámla is társul. Szerintem emberi szükséglet, hogy ha az ember sikeres valamiben, azt meg akarja mutatni a többieknek, bizonyos szempontból villogni akar vele. Jelezni akarja, hogy ő több másoknál. Ez a színjáték azonban bizonyos szempontból nagyon fárasztó, ki lehet égni abban is, hogy az ember folyton próbálja feljebb pozicionálni magát. Slowik séf azonban szembesíti őket a valódi énjükkel, nem engedi számukra, hogy folytassák ezt a színjátékot, és ezzel bizonyos szempontból felszabadítja őket.

Megmutattátok a kész filmet híres séfeknek? Kíváncsi vagyok, mit szóltak hozzá.

Három óra múlva izgalmasabban tudnék válaszolni a kérdésedre, mert pont ma délutánra szerveztünk egy vetítést a londoni csúcsgasztronómia ismert képviselőinek, és amint végeztem az interjúval, oda fogok átrohanni, és később lesz majd egy hasonló vetítés New Yorkban is. Mostanáig csak a filmben dolgozó szakmai tanácsadók és néhány baráti séf láthatta A menüt, és nagyon lelkesítő volt a véleményük, hiszen megerősítették, hogy autentikusan mutatjuk be egy ilyen étterem működését. Iszonyatos energiákat mozgattunk meg azért, hogy minden a helyén legyen, még saját ételstylistunk is volt. Még David Gelb is segített nekünk, aki a Netflixen nagy sikerrel futó Chef’s Table megalkotója. Azt már többen is megjegyezték, hogy a konyhában a dolgozók közti dinamikát nagyon jól sikerült elcsípnünk, hiszen a működésük olyannyira fegyelmezett, mintha csak katonák lennének.

A Menü már látható a magyar mozik műsorán.