Minden idők legolvasottabb és legnagyobb hatású könyve, azaz a Biblia nemcsak a szexszel foglalkozik meglepően sokat, hanem bizony a gasztronómiával is. Igaz, részletes recepteket sajnos nem közöl, ám cserébe annyi gusztusosabbnál gusztusosabb ételt vonultat fel a gránátalmától a tehénsajton és a mustáron át a hízott tulokig, hogy az már talán túlzás is. Ha valakit érdekel, például itt találhat egy részletes listát, természetesen hivatkozásokkal szakszerűen ellátva. A Szentírás szövegében említés szintjén felbukkanó élelmiszerek, fűszerek és egyebek többnyire elég hétköznapiak és egyszerűek, azaz egyik szerző sem ír mondjuk polippal töltött tevéről vagy más efféléről. Szóval, ha bibliai lakomára vágyunk, elég csak leugrani a hozzánk legközelebb eső boltba vagy étterembe, és ott lesz gyakorlatilag minden egy karnyújtásnyira (jó, talán fürjhús vagy nyers méz nem kapható mindenhol, de valószínűleg ezeket sem olyan bonyolult beszerezni).
A Biblia leghíresebb étkezése, az utolsó vacsora Joan de Joanes festményén (forrás: Wikipedia)
Ugyanakkor a teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a Biblia időnként a fentieknél jóval furcsább, bizarrabb, egyúttal izgalmasabb gasztronómiai kalandokat is kínál, kezdve ugyebár az ún. tiltott gyümölccsel: természetfeletti (vagyis szó szerint mennyei!) finomságokba éppúgy belefuthatunk, mint gyomorforgató, emberi fogyasztásra csak mértékkel – vagy még úgy sem – alkalmas szörnyűségekbe, vagy éppen teljesen értelmezhetetlen kuriózumokba. Az alábbiakban be is mutatunk párat!
Irattekercs
Nem tévedés: a Bibliában Ezékiel próféta jóízűen elfogyaszt egy – vélhetően papiruszból készült – irattekercset, amely mindkét oldalán tele van írva „siratóénekkel, sóhajjal és jajszóval”, és amely különös módon olyan édes, mint a méz. Ráadásul az iratot maga Isten rakja az agg próféta szájába a babiloni fogság idején, majd azzal bízza meg, hogy hirdesse az igét Izráel házának. Persze, Ezékiel papirusztekercs-evésének történetét (amelyhez hasonló egyébként még vagy kettő-három is akad a Bibliában) nem muszáj okvetlenül szó szerint venni, de így mindenképpen érdekesebb.
Sáska
Talán ennek nem is lenne itt a helye, hisz egyrészt – ahogy a zsido.com is írja – a sáska kóser étel (mi több: az egyetlen kóser rovarfajta!), és máig fogyasztják bizonyos zsidó közösségek, sőt, Afrikától Ázsiáig számos helyen számít valódi ínyencségnek, másrészt meg a világ nyugati felén is terjedőben van valamelyest a rovarevés a fenntarthatóság jegyében (erről itt írtunk hosszabban); bár az tény, hogy nálunk – mármint nem csak Magyarországon, hanem egész Európában – azért még bőven extremitásnak számít a rendszeres sáskafogyasztás. A pusztában tanyát verő, aszketikus diétát követő Keresztelő Szent János – akit eleinte sokan a Messiásnak tartottak – viszont szinte csak ezen élt, mikor a Jordánban keresztelte szorgosan elébe járulókat, köztük ugyebár – némi hezitálás után – magát Jézust. Miként Márk evangéliuma írja: „János pedig teveszőrruhát és dereka körül bőrövet viselt vala, és sáskát és erdei mézet eszik vala.” Vadméz és sáska: ez azért nem is hangzik olyan rossz kombinációnak!
Egy szép, kifejlett sáska (fotó: Wikipedia)
Manna
Hogy a manna egészen pontosan micsoda, azt igazából máig sem sikerült tisztázni; talán valamiféle ehető sivatagi zuzmó, talán mennyei csodakenyér, vagy az isteni gondviselés szimbóluma és megtestesülése. Mikor Mózes kivezette a zsidókat Egyiptomból, ők pedig a pusztában zúgolódni kezdtek, hogy nincs mit enniük (bezzeg Egyiptomban volt hús és kenyér bőven!), az Úr a mennyekből hullatott számukra táplálékot: este fürjek jelentek meg a tábor felett, reggel meg, amikor a harmat felszáradt, finom, szemcsés anyag maradt a földön. Ez volt a manna.
A mannát korán reggel kellett szedni, mert mikor a nap melegen sütött, elolvadt, és másnapra nem volt szabad eltenni belőle, mert megkukacosodott és megbüdösödött. De a szombatra szedett és eltett manna épen maradt. A manna olyan fehér volt, mint a koriandermag, és az illatos gyantacsepphez hasonlított. Íze olyan volt, mint a mézeskalácsé, olajos süteményé. Kézimalomban megőrölték, mozsárban megtörték, megfőzték és lepényt készítettek belőle – írja a Keresztyén bibliai lexikon. Aki meg ennél is többre kíváncsi, az csapja fel Mózes második könyvének 16. fejezetét.
Forrás: James Tissot – Mannaszedés, Public domain, via Wikimedia Commons
Emberi ürüléken sütött lepény
És ismét visszatérünk a papirusztekercs-evő Ezékiel prófétához! A negyedik fejezetben Ezékiel egy sor szimbolikus cselekedetben mutatja be Jeruzsálem ostromát és elfoglalását, valamint a zsidókat sújtó büntetéseket és éhínséget. Itt olvashatjuk, hogy „ételedet árpa-lepény formájában egyed, és emberi ganéj tőzegénél süssed azt szemök láttára”, szóval igen, egyértelműen emberi ürüléken megsütött – és így nyilvánvalóan tisztátalan – lepényről van szó, ami egyébként ANNYIRA nem is hajmeresztő elképzelés, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Tudniillik keleten szokás volt az állatok tökéletesen kiszárított trágyáját tüzelőanyagként használni, és az ebből visszamaradó hamuban különféle ételeket sütögetni. Szóval ez alapvetően egy praktikus és környezetbarát megoldás. („Nézd, marhaganéjt engedek néked emberi tőzeg helyett, hogy annál süsd meg a te kenyeredet” – mondja is az Úr pár sorral később.)
Angyalpogácsa
Csak röviden: miután Illés próféta egy igen látványos és véres (sőt: brutális) istenítélet keretében felkoncoltatott több száz Baál-papot, a Baál-kultuszt erőteljesen támogató Acháb király és felesége, Jezabel hajtóvadászatot indítottak ellene. Illés egy teljes napig menekült a pusztában, majd kimerülten lerogyott egy fenyőfa alá, és várta a halált. Álmában egy angyal látogatta meg, aki „szén között sült pogácsával és egy pohár vízzel” kínálta (kétszer is): ettől olyan lendületet kapott, hogy aztán negyven éjen és napon át menetelt megállás nélkül, amíg el nem érte a Hóreb-hegyet (Sínai-hegyet), ahol Isten beszédet intézett hozzá – de ez már egy másik történet. Sajnos az angyalpogácsa receptjét nem árulja el a Biblia, pedig időnként jól jönne egy ilyen energiafokozó varázspéksütemény.
Aranyozott sütemény (fotó: Wikipedia)
Emberhús
Pontosabban: GYEREKHÚS. „És megeszed a te méhednek gyümölcsét, a te fiaidnak és leányidnak húsát, a kiket ád néked az Úr, a te Istened – a megszállás és szorongattatás alatt, a melylyel megszorongat téged a te ellenséged” – olvashatjuk Mózes ötödik könyvében, vagyis a Deuteronomiumban. De nyugalom, valójában senki nem falja fel a saját gyerekeit: ez ugyanis csak afféle átok, fenyegetés, ami akkor következik be, ha a nép nem tartja be az úr törvényeit.
Aranypor
Bár étkezési aranyat ma is lehet kapni, és már az ókori egyiptomiak is fogyasztottak ilyesmit évezredekkel ezelőtt, részben rituális céllal, részben meg azért, hogy gazdagságukat fitogtassák, azért ez a nemesfém soha nem számított hétköznapi ételnek (egyébként nem mérgező, és szinte teljesen íztelen, szóval ha a pénztárcánk bírja, tulajdonképpen bármennyit ehetünk belőle). Mikor Mózes a pusztai vándorlás során az úr hívására felment a Sínai-hegyre, majd negyven nap és negyven éjjel után megkapta két kőtáblára vésve a Tízparancsolatot, és visszatért a táborba, megdöbbenve tapasztalta, hogy a zsidók közben unalmukban egy aranyborjút építtettek maguknak, és azt imádják. A próféta ekkor dühében összetörte a kőtáblákat, majd tűzben megégette és porrá zúzta az istentelen bálványt, a maradékot pedig vízben elkeverve megitatta Izrael fiaival.
