Szemünk előtt a kép: egy tányér gőzölgő spagetti az asztalon, villával felteker, kanállal segít összetartani a tésztahalmot. Ha adunk a valódi olasz módira, máris törölhetjük ezt a képet!
Elizabeth L. Post 1975-ben megjelent, közel ezer oldalas etikett könyvéből idézünk. „A legtöbb étterem (és vendéglátóhely), ahol olasz tésztát kínálnak, a kés és villa mellett egy nagyobb kanalat is biztosít a vendégeknek. A villával néhány szál spagettit felnyársalnak, a végüket a bal kézben tartott, oldalra fordított kanálra helyezik, és körbeforgatják a villát. A spagetti a forgatás közben így feltekeredik. Ha nincsen kanál, a villa hegyét a tányér külső ívére támaszthatjuk.”
A jól ismert mozdulatsor egyedül egy nemzetnek nem ismerős: az olaszoknak.
„A kanál a gyerekeknek, amatőröknek és modortalanoknak való”
Ez a megállapítás már New Yorkban élő olasz vendéglősöktől származik, akiket a The New York Times cikk szerzője ültetett le egy asztalhoz, hogy nekik szegezze az olasz tészták fogyasztásához fűződő hiedelmek kapcsán felmerült kérdéseit. Az 1982-es cikk nem mai darab, de 41 év semmi a pastakultúra több száz év alatt kialakult hagyományaihoz képest.
A kanál és villa használata tehát afféle nyugati újításnak tűnik, hiába hivatkoznak egyes helyeken szicíliai szokásra. De miért is használnak sokan szívesen kanalat is a spagettievéshez?
Többről van szó, mint egy kanálról
A magyarázathoz egy kicsit mélyebbre kell merülnünk az olasz étkezési kultúrában és életszemléletben.
Az olaszok egész egyszerűen máshogy gondolnak a pastára, mint a nem olaszok. Nem véletlenül terjedtek el olyan határsértések világszerte, mint Magyarországon a milánói makaróni rántott hússal. A tésztákra sok országban köretként gondolnak, amit zöldséggel, hússal és jó sok szósszal együtt készítenek.
Ez távol áll az olasz gondolkodásmódtól, akik a pastára alapvetően egy egyszerű előételként tekintenek.
Az úgynevezett primo piatto (első fogás) azonban nem összetévesztendő az antipastikkal, a hideg előételekkel. A primo piatto után következik a secondo piatto, a második fogás, amely már húsra vagy halra épül, és rendszerint nem szénhidráthangsúlyos körettel, hanem könnyed salátákkal vagy grillezett zöldségekkel készül.
Ez sokat elárul a mediterrán életérzésről is: nem egy tányérban halmoznak egymásra mindent, és eszik magukat degeszre. Több kisebb, könnyedebb fogás alkotja az étkezéseiket, nem sietősen és nem egy-egy ételt túlterhelve mindenféle hozzávalóval. Ne feledjük tehát, a pasta eredetileg nem főétel!
Amerikában járatták csúcsra a húsos, sok szósszal tálalt olasz tésztákat. Ezekhez valóban elkél a segítség a kanállal, hogy a sűrű paradicsomos szószos, húsos szaft ne fröcsögjön szét.
Az igazi olasz tészták azonban csak néhány feltéttel készülnek, gyakran teljesen húsmentesek, nem úsznak a sok szószban, és egyáltalán nem halmoznak rájuk egyszerre sokféle élelmiszert a hústól a halon át a sajtig. Sőt!
Hogyan együk tehát a spagettit olasz módra?
A válasz olyan egyszerű, akár egy primo piatto. Az említett The New York Times cikkben az egyik vendéglős, Giovanetti úr így fogalmazott: „Olaszországban úgy szokás, hogy a tésztát először egy tálba vagy egy tányérra helyezzük. Ezután kanalazzák rá a szószt, és végül a sajtot, amennyiben használnak hozzá egyáltalán. A tésztát a villával és a szedőkanállal összeforgatják a szósszal és a sajttal, majd csak a villával fogyasztják el.”
Ugyanebből az asztaltársaságból Egi Maccioni, New York-i olasz emigráns vendéglős is felidézte a tésztaevés elsajátítását, visszaemlékezve Olaszországban töltött gyerekkorára. „A nagyszüleim órákon át tanítottak arra, hogyan kell kanál nélkül tésztát enni, vagyis úgy forgatni a villát, hogy egy szál spagetti se lógjon le, amikor a villát a számhoz emelem.”
„Otthon, ha nem tudtam elsajátítani a kanál nélküli technikát, azzal büntettek, hogy elvették tőlem az összes ételt”
– tette hozzá Maccioni.
Itt azonnal fel is merül a kérdés, hogy a meglepően összetett olasz pastaetikett értelmében tehát illetlenség vagy dilettáns dolog, ha néhány szál tészta lelóg a villánkról”?
A megjegyzésre érdemes válasz, hogy ha a tészta al dentére van főzve, akkor biztosan lógni fog néhány szál a villánkról. Az úgynevezett fogkemény, feszesebb harapásúra főzött tészta kapcsán Giovanetti úr még hozzátette:
„Ha a tészta tökéletesen szépen illeszkedik feltekerve a villa köré, akkor bizonyára túlfőtt.”
Mielőtt azonban barbárnak éreznénk magunkat egy hangulatos trattoriában, ha kanalat ragadunk a spagetti mellé, hozzá kell tenni, hogy a fenti olasz vendéglősök között sem volt mindenben egyetértés. Nanni úr például tett egy kivételt a kanálmentességre vonatkozólag: „Ha a szósz nagyon folyékony, például egy szaftos primavera vagy fehér kagylómártás, akkor igénybe vehetjük egy kanál segítségét, hogy megakadályozzuk a fröccsenést.”
Abban azonban az egész asztaltársaságban általános volt az egyetértés, hogy minden terítékre illik kanalat is tenni, ha máshoz nem, a szedéshez.
Közel negyven évvel később, mint az idézett olasz úriemberek, Delia Martina Landwehrmann, az olasz gasztronómia szakértője, az LSG Sky Chefs nemzetközi cateringcég vezető séfje így mesél a tésztaetikettről. „Ha a spagettit kanállal esszük, a helyiek legalábbis kétkedően fognak ránk nézni. Ami még rosszabb, az a spagetti elvágása késsel. Az etikett azt diktálja, hogy csak a villát és a tányért használjuk. Hogy elkerüljük a túl sok tészta feltekerése okozta kínosan nagy falatokat, a legjobb, ha a tésztát a tányér széléről kezdjük el enni, és nem a közepéről.”
A tészta tehát ne tocsogjon a szószban, és elegendő egyszerre csak néhány szálat feltekerni. Így nem fogjuk leenni magunkat, és nem kell két kézzel hadonásznunk az evőeszközökkel.