Mirinda és YES csoki: a '90-es évek ízei ma is a szánkban vannak

Nincs mit tenni, elfogultak vagyunk. Aki gyerek, kamasz vagy fiatal felnőtt volt a ’90-es években, szinte biztosan magával ragadta az évtized felszabadult – ma már egyértelműen naivan optimista – hangulata.

A berlini fal leomlásával megszűnt az a különös köztes lét, amikor féllegálisan már mentek a nyugati cuccok, farmerek, játékok, csokik és másolt videokazetták, jóformán mindenki a nyugatot óhajtotta, de hivatalosan még az államszocializmus egyre inkább elhalványuló keretei között teltek a mindennapjaink. Lélekben rég elszakadtunk az előző rendszer jelszavaitól, és bájosan kritikátlanul fogadtuk a beköszönő új életet. Egyszerűen minden menő volt, ami nem a poros és fullasztó keleti blokk hiánygazdaságára emlékeztetett.

A hosszú ’90-es évek

A ’90-es évek gasztronómiája után kutatva egyértelmű, hogy egy hosszabb periódust értünk alatta, mint szigorúan tíz évet. Több megkérdezettünk emlegette a bolti kaszinótojást és a Piros Arannyal pöttyözött, szalámival és túlfőzött tojással kínált zsúrszendvicseket, pedig mindkét ma is készített kedvenc korábbi vívmány. Ugyancsak többek emlékeztek ’90-es évek nosztalgiával a vaníliás Coca Colára, ami bőven a 2000-es évek terméke, eredetileg Amerikában és Angliában is csak 2002-ben dobták piacra. A ’90-es évek egy életérzés, és az évtized értelmezhetetlen a gasztroújdonságok nélkül.

Retró uborkás szendvics

Amerikai zászló, idegen szavak, pimasz reklámok

Amerika egy bűvös szó volt a ’90-es években: jó harminc évvel ezelőtt még tényleg a szabadság szinonimájának számított itthon. Leképezte ezt az élelmiszer-, a vendéglátás és a szórakoztatóipar is: gyerekként egyszerűen magával ragadó volt, hogy „amerikaiul” ejtették a reklámban a Wrigley’st, minden városkában nyílt egy „western pub”, a Budapest külvárosában felhúzott egyik első hazai pláza, a Pólus Center (1996) pedig egyenesen egy Western Cityvel várt, ahol western díszletek között ismerkedhettünk az amerikai gyorsétteremláncok harsány ízeivel. Az amerikai út menti étkezdék, a piros műbőrüléses dinerek stílusában 1997-ben megnyitott Hűvösvölgyi úti Sunny Diner úgy járt szájról szájra, mintha legalábbis különleges gasztronómiai attrakció volna.

Fotó: Sunny Diner Facebook-oldala

„Én arra emlékszem, mekkora szám volt a McDonald’s és a Pizza Hut. Ünnepnapnak számított, ha ott evett a család. Ma már tiszta ciki, de nálunk rendszeresen volt zacskós leves, amit nagy becsben tartottunk. Szerintem ekkoriban még szinte senki sem tudta, hogy ezek egészségtelen és függőséget okozó ételek.” (Szabolcs, 40)

Egy gyöngyszem Amerikából. Donald Trump volt feleségével Pizza Hutot reklámoz 1995-ben:

„A családommal a kedvenc helyi vendéglőnkben mindig mindegyikünk ugyanazt az ételt kérte. Én úgy éreztem, hogy nagyon különleges, hogy őszibarackos csirkemellet rendelek, amire sajtréteget sütöttek. Azt is exkluzívnak éreztem, hogy vegyes körettel kértem. Visszagondolva ez egy rémes fogás volt, a csirkehúsra szottyadt őszibarackkompótot tettek, ma már meg nem enném. Mégis szeretettel gondolok vissza rá.” (Lilla, 41)

A PC világ előtti éra pedig szó szerint vadnyugat volt. Olyan reklámok mehettek le a tévében, ami ma már elképzelhetetlen. Sőt, jeles eset volt a „bunkó focista” (pardon!) sztereotípiájára építő Wick Atemfrei reklám, ami már az 1994-es megjelenésekor is felzúdulást okozott, és a legendás „orromat is tisztíccsa” mondatot végül újra kellett szinkronizálni -suk, -sükölés nélkül. A cukorkareklám mondata ekkorra már országos szállóigévé vált – bármelyik mai reklámszakember a tíz ujját megnyalná egy ekkora hírverésért.

Mikró, fritőz, elszívó, a kor nagy vívmányai

Igazi ’90-es évek életérzés a mikrohullámú sütő beszerzése, na és a fritőz. Ez utóbbi azért is megmosolyogtató, mert a több liter olajban konyhát és hajat büdösítő forró olajos sütő óriási őrület volt ekkoriban, és éppen az elmúlt években kapott utólag is komoly kritikát a fritőz műfaja. Most éppen airfryert adnak el a gyártók az embereknek rekordmennyiségben. A forró levegős sütő az egymás után többször használt olajas fritőzökre adott válasz az éppen aktuális korszellem jegyében.

De hát ki ne hitte volna el Esztergályos Cecíliának a Família Kft. jeleneteibe beépített arcátlan reklámot? Mindenki fritőzt akart, ez volt akkoriban a nagylelkű karácsonyi ajándék.

„Nekem ebből a korszakból két dolog ugrik be azonnal: a mikróban főzött mustáros csirke, amire ma már rá se bírnék nézni, de akkoriban imádtam. (A legelső mikrónkhoz kaptunk egy receptfüzetet, abból nézték ki a szüleim a »receptjét«.) Meg a nem mikrós, hanem tűzhelyen pattogtatós kukorica, abban a furcsa alumínium »serpenyőben«, amiben a kétharmada garantáltan szénné égett, ha nem voltál elég ügyes. Jajj, és a Chokitót is szerettem, de hogy miért…” (Vera, 37)

A Chokito-reklámok legendásan szellemesnek számítottak ekkoriban:

Koktélvirsli, krinolin, Babybel sajt

A ’90-es években még sehol nem volt a mai hipermarketek élelmiszerdömpingje, a gourmet termékek pedig még a kanyarban sem voltak. Értelmezni sem tudtuk volna a kifejezést.

Azt is értékeltük, ha egy régi húsipari termék új köntöst kapott, legyen az a helyes kis koktélvirsli vagy a némileg bizarr krinolin. Kultikus volt az apró piros viaszburkot kapott Babybel sajt, ami szabályosan luxusterméknek számított. A sajt ma is kapható, és meg fogunk lepődni, ha megkóstoljuk. Semmi luxus és különlegesség, csupán egy nem éppen izgalmas ömlesztett sajt, amit megdöbbentően túlcsomagolnak: az egyenkénti viaszborítást celofánnal is bevonták, plusz szintén a szemétbe kerülő háló fogja össze a sajtokat. Néhány falat sajtért egy halom kidobnivalót képez egyetlen termék.

Ma már köztudott, hogy a gyümölcsjoghurtok gyümölcsöt nem igazán, invertcukrokból, színezékekből, állományjavítókból és tartósítószerekből annál többet tartalmaznak. Ekkoriban márpedig az egészséges étkezés szinonimája volt a gyümölcsjoghurt, a jóféle nassolásé pedig a csoki- és vaníliapuding. Maga volt a bőség, ha vettünk vanília- és csokipudingot, és „csíkosan” összekevertük a kettőt. Ugyanekkora varázslat volt a Milky Way krém, amit a reklámot utánozva csíkosan próbáltunk a kenyérre kenni.

„Nálunk a biztos jólét jele volt, és annak, hogy apunak jól megy a vállalkozása, hogy vizet szinte egyáltalán nem ittunk. Reggel gyümölcsteát főztünk, és jó sok cukorral és citrompótlóval ittuk. Aztán egész nap rostos üdítőket ittunk, amiről csak később tudtam meg, hogy ez nagy részben szintén csak cukor. Szénsavas üdítő pedig mindig volt otthon, csapvíz szóba sem jöhetett. Ez ma már számomra bizarr.” (Ábel, 39)

Cherry Coke, Vienetta, Romero

Hihetetlen, hogy egy olyan mélyhűtött tömegcikk, mint a nem túl ízes Vienetta még éttermek étlapjain is szerepelt a rendelhető desszertek között a ’90-es években.

„A Chokito de finom volt. Eszembe jut még a seízű Vienetta a családi ünnepekről. Még arra is emlékszem, hogy ropogott a reklámban a csokiréteg benne. Nagy sztár lett a családban a sajttal töltött pulykamell krumplipürével és almapaprikával. Gödön volt a nyári bolt, ott lehetett Leo és Eskimo fagyikat kapni, az úgynevezett barackíz volt a legfinomabb, többféle barack volt a poharas jégkrémben, máig itt az íze a számban. Egyébként nekem a ’90-es évek újdonsága volt a sült krumpli ketchuppal is.” (Andi, 37)

A cseresznyés aromájú (nem ízesítésű, aromájú!) Cherry Coke pedig egyenesen közbeszéd tárgya volt: kinek ízlik és kinek nem, és kapható-e belőle a két és fél literes nagyágyú csomagolás.

„A ’90-es évekből rengeteg ízt őrzök még a mai napig. Emlékszem, hogy ekkoriban a boltokban még lehetett kávét darálni, nagyon finom illat volt, amikor bementem. A legjobban a Leo jégkrém hiányzik, de a kocsmában (anyukám egy kocsmában dolgozott 20 évig) az összes fagyit az Eskimótól kipróbáltam és a kedvencem a Romero volt, mindig arra spóroltam a zsebpénzemet. A Planétás kártyákból főzött anyukám, én imádtam ezeket a kártyákat nézegetni, sorba rakni. A búcsúban kapható selyemcukrok, kakasos nyalóka és az ehetetlen szívecskés mézeskalácsok is nagy kedvenceim voltak. Egyébként van egy retró NDK-s melegszendvics-sütőnk, anyám akkor vette, amikor megszületettem, tehát ’86 óta működik, és ma is heti rendszerességgel használjuk. A legjobb dolog!” (Anett, 36)

Planétás kártyák

Piroska néni és a Tupperware a nappaliban

Nálunk a ’90-es évek egyik legkellemetlenebb vívmánya volt a személyes kapcsolatokra alapuló értékesítésre vagy beszervezésre (vagy ezek kombinációjára) építő MLM-hálózatok megjelenése Magyarországon. Akár csak egyetlen szupertermékre vagy egy teljes katalógusnyi árucikkre épülhetett a kereskedelem legzavaróbb módja: azt hittük, hogy egy régi kedves (vagy nem kedves) ismerős keres fel minket, és időbe telt, mire megtanultuk, hogy a kapcsolattartás hátsó szándékot rejthet. Döbbenetes, de az MLM-rendszerű értékesítés ma is él, újabb és újabb formákban lopakodik be az emberi kapcsolatainkba.

„Anyám háztartásbeli volt, ezért nagyjából mindennap volt rendes főtt étel otthon. Viszonylag kevés trash-kaját ettem a ’90-es években, és erre az állapotra már önmagában is nosztalgiával gondolok. Akkoriban tulajdonképpen fordítva volt nálunk: a zacskós leves, a zacskós tészta és társai voltak különleges kaják. Egyrészt, mert ebben az időszakban jöttek be az országba, másrészt, mert ezeket ettük ritkábban. Nekem a PEZ cukorka is abszolút ’90-es évek. Tudom, hogy mind a mai napig kapható, de azt hiszem, hogy több mint húsz éve nem ettem. A gasztronómiához szerintem hozzátartoznak az akkoriban elterjedt Tupperware edénybemutatók. 1992 tájékán a korábbi iskolaigazgatóm, Piroska néni tartott nálunk Tupperware bemutatót otthon, a nappalinkban, miután a rendszerváltás után őt is leváltották és némi pályamódosítással orosz szakos tanár-iskolaigazgatóból Tupperware tanácsadó lett.” (Niki, 41)

Ezt olvastad már?

Hogyan használjuk a forró levegős sütőt?

Ez is érdekelhet Megnézem