„Vállalom, hogy ráveszem a gyerekeimet, hogy együtt járjunk futni”

Évek óta néztem a dolgozószobám ablakából a közeli parkba igyekvő futókat. Néztem és irigykedtem, főleg, amikor visszafelé kocogtak, tele endorfinnal, boldogan, jóleső fáradtsággal. Ismerem a mozgás okozta örömérzést, kamaszkoromig versenyszerűen vívtam. Az edzések utáni öröm sokáig hiányzott az életemből.

Aztán pár éve egy kétnapos továbbképzésen meglepve láttam, hogy egy kolléganőm az egész napos tantermi foglalkozások után futóruhába bújt és elment futni. Másfél óra után frissebben ért vissza a szállásra, mint ahogy mi voltunk, akik a szálloda halljából egy tea mellett figyeltük az őszi estét.

Eszméletlen jó érzés futni (Fotó: Pixabay)

Ekkor döntöttem el, hogy futni fogok, mert alig kell hozzá valami, nem kell az edzőtermek nyitva tartásához igazodni és bárhol végezhető. Persze az első pár száz méter után kegyetlenül szembesültem azzal, hogy a futás tartogat számomra nehézségeket. Pedig jó futócipőt vettem.

Végül egy kezdőknek szóló edzésterv indított el igazán, ami nem ígért sokat, csak azt, hogy hat hét edzés után menni fog az öt kilométer. Hihetetlennek tűnt, mégis belevágtam és egyre jobban élveztem. A negyedik hét után már tudtam, több is fog menni, mint öt kilométer, és elkezdtem szeretni a futást.

Végül egyre nagyobb távok jöttek, a félmaraton versenyeken egyre több ismerős lett, a futóközösség tagja lettem. Igaz, ez járt némi lemondással, anya ugyanis heti 4-5 napon át másfél-két-három órán át nincs otthon. Fut.

Ezért gondoltam arra, hogy

vállalom, hogy ráveszem a gyerekeimet, hogy együtt járjunk futni.

11 és 14 évesek, sem a tempójuk, sem a kitartásuk nem egyforma. Mégis kísérletet teszek rá, hogy ráveszem őket, kísérjenek el egy-egy edzésre, amikor nyilván annyit és olyan gyorsan futnék, hogy nekik is megfeleljen. Hátha meg tudom mutatni nekik, hogy jó, amikor az endorfin árad az ember testébe, de még jobb, amikor együtt fáradunk el.

Olvass többet a témáról a Zewa oldalán.