Régóta nyaggatnak a gyerekeim, hogy legyen kutyánk. Az igazat megvallva nem is nagyon állok ellen, szüleimnek mindig volt kutyájuk, szeretem az állatokat, de ismerem is a kutyákat és tisztában vagyok az igényeikkel.
Mert hiába lakunk kertes házban, az a gondolat, ami az ikerfiaim fejében megfogalmazódott, hogy a kutya majd szépen elszaladgál a kertben, nekem egyáltalán nem okozott megnyugvást.
Mert egy kutya nem egy bútordarab, ami szépen elvan.
Félre ne értsetek, nem attól tartok, hogy kikaparja a növényeket vagy kifúrja magát a kerítés alatt. Az előbbi nevelés, utóbbi egy betonalap kérdése, ha pedig egy-két palánta vízszintesben végzi, nem nagy ügy. Illetve a kutya szempontjából az, ugyanis a kerti ásás a kutya unatkozásának egyik jele.
Minden kutyának szüksége van új ingerekre, arra, hogy találkozzon más kutyákkal, akikkel futhat, játszhat, összeveszhet azon, hogy ki, melyik végét harapdálja ugyanannak a botnak. És nem utolsó szempont az sem, hogy a kert összepisilése helyett elvégezheti a dolgát a réten, az erdőben. A kutyakakit pedig itt is-ott is össze kell szedni.
14 éves ikerfiaim pont abban a korban vannak, amikor már megértik, miért fontos a felelősségvállalás és miért kell tenni másokért. Nekem és a férjemnek csak este és reggel van módunk kivinni a leendő kutyánkat, a fiúk viszont kora délután végeznek az iskolában, bele kell, hogy férjen nekik a kutyasétáltatás.
Úgyhogy van egy feltételem:
„Vállalom, hogy akkor lesz kutyánk, ha más is sétáltatja.”
Azt pedig tapasztalatból tudom, hogy este, mikor mindannyian együtt vacsorázunk, a legjobb történetek mindig arról szólnak, hogy a kutyával milyen kalandok történtek séta közben.
Olvass többet a témáról a Zewa oldalán.