A mese anya reszortja – nem is kérdés. Én viselném a legrosszabbul, ha esténként nem tőlem várná a kislányom. Viszont beismerem, hogy ezen a téren erős ambivalenciát élek meg nap mint nap.
Mert bár mesét olvasni szeretek, legószőnyegen végiglépdelni nem, festékekbe és filctollakba beleülni sem, szétdobált babákon átgázolni végképp nem.
Ám a lányom ágyát körülbelül ilyen akadályokon keresztül lehet megközelíteni esténként.
Régen sóhajtottam egyet, és összeszedtem (kicsi volt még). Valamivel később, amikor rájöttem, hogy ez semmi jóra nem vezet nevelési szempontból, kapacitálni kezdtem, hogy együtt szedjük össze a játékokat, és tegyük mindet szépen szortírozva a saját dobozába (merthogy az is van mindennek, bizony).
Most azonban úgy érzem, ezt a fázist is ideje lenne meghaladni, lévén jövőre iskolába megy. Hát hogyan fogja a tanszereit rendben tartani, ha a babáit sem tudja (akarja)? Félek, hogy már el is késtem a szigorral. Úgyhogy
vállalom a konfliktust: mától kezdve nincs mese, nincs mese.
Mármint csak akkor olvasok, ha a kislányom is tesz egy vállalást, minden este lefekvés előtt szép rendet rak a szobájában. (Ne gondoljatok amúgy vészes gyerekmunkára: mindössze hat négyzetméter az egész. De annál több dolog belezsúfolható…)
Mert való igaz: együtt minden könnyebb, de még jobb, ha a feladatok háztartási szinten oszlanak el. Vagyis neki nem kell besegítenie a nappali porszívózásába, „cserébe” én nem segítek be az ő szobájának elpakolásába. Hadd érezze igazán magáénak, nem igaz?
Olvass többet a témáról a Zewa oldalán.
Szponzorált tartalom
