Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szívem mélyén mindig várlak
Örülök, ha néha látlak
Nagy ajándék vagy nekem
Talán meg sem érdemlem
Csillag vagy fenn az égen
Egyszer talán elérem
Fényed majd rám is ragyog
Kezem Te is megfogod
Érzed, hogy a szerelem
Szétárad a szívedben
Így lesz, talán, nem tudom
Mondd, hogy nem csak álmodom!"
Félek hisz napjaim csak vele boldogok.
Félek, hisz nem tudom meddig fog szeretni.
S attól is félek, hogy el fog engem feledni.
Félek én attól is, hogy nem csak engem szeret.
Félek én attól is, hogy titkon rajtam nevet.
Tudom, hogy szeret, de én mégis félek.
Félek hisz nélküle mit sem ér az élet.
Félek, mert nem vagyok biztos semmiben,
Félek, mert rajta kívül nem bízom senkiben,
De ha egyszer elhagy, az számomra a végzet,
Inkább meghalok mintsem, hogy nélküle éljek. "
Csak mennek a napok,
S, Te nem vagy itt velem,
Pedig annyira, annyira
Kellenél nekem!
Talán nem is sejted
Mennyire megváltozott minden,
Más szemmel látom a világot,
És ezt Neked köszönhetem.
Tudnál-e szeretni?
Lehetnék a kedvesed?
Mennyi a kérdés,
És a válasz Benned van,
Ne siesd el kérlek,
Fontold meg nyugodtan.
S ha úgy érzed,
Valamit el kell mondanod,
Csak nézz a szemembe,
Én majd mindent tudni fogok.
Mert elég egy pillantásod
Hogy megértsem,
Lobog még a Láng,
Vagy meghalt egészen. . . "
Szeretnélek a karjaimba zárni,
Szeretnélek ismét látni.
Érezni tested melegét,
Ami szüntelen kéri, hogy MÉG!!!
Akarom a gyönyört a szenvedélyt,
Akarom a szépséget és a kéjt;
Ami felhevíti egész lényemet,
Nem kérek mást, csak egy Boldog Életet!"
A 44. hozzászólásban Juhász Gyula: Szerelem? c. versét olvashattuk.
Nagy költők, adjuk meg nekik a tiszteletet. . . . :-)
Keresed, örülten, vágyaktól vezérelten
s ha megleled, s azt hiszed, a tied,
soha el nem veszted, mint esőcseppet
a végtelen tenger, elnyel, magába fogad
a csoda, a gyönyörű, tiszta, mély szerelem.
Elvarázsolódsz, megismerkedsz, a barátod lesz,
a varázs, a mágia, az ezerszer-ezer csoda,
megnyugszol, béke lesz a szívedben,
és ha ez az igazi, ragyogsz, és ragyogtatsz.
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő, s áradó vagy bennem, mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
a zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben, s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
a téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon, és csöppje hull a méznek
s mint szivárvány golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ
s idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben. "
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
Mint napsugár, ha csillan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érzem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!"
töltöttünk, de elmondom, még soha egyetlen percre sem csalódtam benned.
meghatározóbb vagy számomra, mint eddigi életemben bárki. olyan erőt
merítek belőled, amelyből sikert sikerre halmozok a munkában, tanulásban,
az emberi kapcsolataimban.
nem könnyű kimondani valakinek, hogy szeretjük. ha egyszer kimondom,
minden érzésemmel és cselekedetemmel mögötte állok. . . azt jelenti, hogy
maradék nélkül teljesen átadom magam ennek az érzésnek. ez felelősség -
napról-napra jobban szeretni. . . és ezt Te értékeled.
emlékszel arra, amikor kapcsolatunk legelején még "menekülni" akartam? nem
sikerült. itt vannak a szavak, amelyeket akkor leírtál:
elmentél. . . becsaptad az ajtót, és itt hagytál a kimondhatatlan
gondolataimmal. üresnek éreztem magam, bánatosnak, hibásnak. eszembe
jutottak a kemény szavak. . . milyen hasonlóak vagyunk, és mégis milyen
különbözőek.
tudom, haragudtál, és igazad van. . . mégis visszatértünk egymáshoz. sok
akadályt legyőztünk együtt, de még sok ilyen lesz. . . vajon kibírjuk
mindezt?!
hányszor fogunk még visszatérni egymáshoz, elfeledve az elválás fájdalmát
és a szavakat, amelyek ottmaradtak a levegőben?. . . melyikünk fogja feladni?
melyikünk fog először elmenekülni ebből a világból, amelyben csak ketten
vagyunk?. . .
most már értem, megváltoztattál. . . megváltoztattad a világomat, a valóság
másmilyen lett. . . szeretlek, és tudom, hogy szeretsz. nem tudlak elhagyni-
sem most, sem soha. . . "
Szívem halk dalát hallgatom, így számolom az időt,
S ő fájón dobog, alig él már, nem sejtheti az eljövőt.
Élni akar !
De nem tud. Nélküled, ő múló ábránd csak,
Ha nem vagy itt, neki évezred minden pillanat.
Bármerre nézek, csak a semmit látom,
a magányt mely lassan körbevesz,
Elragadja testem, mint földet az ár,
ő engem mély szakadékba vet,
Honnan nincs kiút, csak a remény,
Mely szívemben lángot gyújt,
Hisz míg ő él, addig remél,
hogy újra láthat, majd az álmokon túl.
Remény ! Ki minden szívben rejtőzve élsz,
Mondd, miért fáj mégis, mikor előtérbe lépsz,
miért fáj a magány, s börtönödből, mikor szabadulsz,
Mint ketrecbe zárt madár, ki csak szomorú nótát tud.
S azt is ritkán dalolja, mert szenved, hisz ő maga is rab,
Mint én, Nélküled, sohasem leszek szabad.
Mert börtön-e test, börtön-e szív, melyben éllek,
s őrzőm a végtelen idő, mely a nyomomban lépked,
bilincsbe ver, rám béklyót kötve, magához láncol,
nem látok akkor semmit, a gyönyörű világból,
csak fájdalmat, gyászt, s csak a sírást hallom.
Mint egy virág, mit nem öntöztek régen,
úgy halok meg én is, a magány börtönében.
Mint az eső, melytől szirmot bont a táj,
ha süt a nap, eltűnik, mert rá új élet vár.
Úgy halok meg én is, hisz Nélküled itt csak álom vagyok,
mert ha véget ér az éj, én is egy emlék maradok,
Egy emlék, mely lassan elvész, a múlt homályába veszve,
ki csak utat keres mi hozzád vezetne,
Ő megtalálja, mert érzi, mit iránta érzel,
feltámad, hisz tudja, hogy még érdemes az élet.
Mert Szeret, és bízik, hogy Téged újra láthat,
s egyből eltűnik belőle a bánat,
mert tudja, és hiszi az élet értelmét. "
a lényeg, hogy szépek :)))
A szerelem az, amikor egy rózsát szorongatsz,
Közben egy kismadarat hallgatsz és dúdolgatsz.
A szerelem az, amikor éjszaka nem alszol,
Egy arcra gondolsz, s egyre csak álmodozol.
A szerelem az, amikor egy levelet olvasgatsz,
S csillogó szemekkel nézed a sorokat.
http://www. nlc. hu/forumkifejt. php?id=6&forumid=10001
azért azt hiszem, páran ismerhetik :)
Megírnád, hogy mi a címe és ki az írója?
Köszi
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem : szívembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek !
Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
Sólymoknál és lovaknál többet ér:
Veled mindenkinél büszkébb vagyok;
Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
S ezzel a legkoldusabbá tehetsz. ”
Shakespeare: XCI Szonett
Ne rejtőzz el…
Ne rejtőzz el, úgyis látlak,
Rád csukom a szempillámat.
Bent dörömbölsz a szívemben,
S elsimulsz a tenyeremben,
S elsimulsz az arcom bőrén,
Mint vadvízen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
Nagyon jó, hogy így Velem vagy.
Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak!
Nézz rám, szólok a szemednek,
Ne fuss el, nagyon szeretlek!!!
"Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!"
Ha azt mondják, hogy a ruhámról
Csillámlik azaz arany zápor,
Amely Daphnéra zuhogott:
Arról én semmit sem tudok.
Ha azt mondják, hogy csapodáron
Egyszerre többel is cicázom
S hol itt, hol meg ott mulatok:
Arról én semmit sem tudok.
Ha azt mondják, csak kipróbálom
Rajtad, hogy perzsel-e a lángom,
És csupán ezért lobogok:
Arról én semmit sem tudok.
Ha azt mondják, csak az a mámor,
Melytől az ifjak vére lángol,
Az kell tőled, s utána – hopp!
Arról én semmit sem tudok.
Ám ha azt mondják, hogy megejtett
Ritka szépségével a lelked,
S érted azért bolondulok:
Arról már nagyon is tudok.
Ám ha azt mondják, szívem szűzen
Parázslik szent szerelmi tűzben
De hírem folttalan ragyog:
Arról már nagyon is tudok.
De megroppant az ég. Hol van már Atlantisz, hová lettünk mi ketten?
Almádból ettem, rejtetted pőre kebledet, öled foganta Káint. Hová tűnt Ábel, hol van már a paradicsom, hová lettünk mi ketten?
Kutadhoz mentem, itattam nyájadat. Szolgáltam érted 14 nehéz évig, várt ránk Kánaán. Hol van már Lábán, hová tűnt Lea, hová lettünk mi ketten?
A pusztába bújtam, óvtam Jitró nyájait. Te voltál kedves madárkám. El nem
hamvadt a csipkebokor és te követtél engem, a sivatagba, az emberöltőnyi vándorlásba. Hol vannak már a kőtáblák, hol van Áron, hová lettünk mi ketten?
Puszta kézzel öltem meg érted az oroszlánt, te levágtad hajam. Hol van már a templom, hová tűntek a filiszteusok, hová lettünk mi ketten?
Jeruzsálem tetőit néztem, rőt hajam borzolta a szél, a napnyugta fényében fürödni láttalak. Hol van már Uriás, hol a lant, hová lettünk mi ketten?
Vállamon vittem keresztem, homlokom karmolta tövis. Te, a szajha, felitattad véremet. Hol van már a Golgota, hová tűnt Péter, hová lettünk mi ketten?
Szamártejben fürödtél, én meghódítottam neked Afrikát. A lábaid elé tettem a világot. Hol van már Róma, hová tűnt Egyiptom, hová lettünk mi ketten?
Erkélyed alatt álltam, életem adtam neked. Hol van már Verona, hová tűnt a Capulet-család, hová lettünk mi ketten?
Íjam feszítve óvtam a szegényeket, te Sherwoodba bújtál velem. Hol van már Oroszlánszívű Richárd, hová tűntek az igazságos tolvajok, hová lettünk mi ketten?
Gebémre pattantam, hogy megvívjak érted számtalan kilátástalan csatát. Hol vannak már a szélmalmok, hová tűnt Panza, hová lettünk mi ketten?
Évszázadok óta bolyong lelkem és a feneketlen semmibe sír, hová lettünk mi
ketten?
Ott bujkálni a két szemedben, rejtőzködni a mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már szememben élnek és néznek.
S érezni azt, ha szép, veled szép, s csak veled teljes az élet,
Mert hisz csak egymást szeretve lehetünk boldogok.
Illyés Gyula