Kezdjük azzal a definícióval, hogy a piramis egy négyzet alapú, gúla alakú építmény. Nincs ebben semmi faxni, pár darab papírból bármikor lehet építeni egyet, de egy két faág is megteszi. Némi hajtogatás, ragasztgatás, vagy fa esetén kopácsolás, szegecselés, és már készen is vagyunk, ott van az asztalon, nincs mit megfejteni – nem úgy az Egyiptomban álló gízai piramisokkal kapcsolatban, melyek az ember történetének legrégebbi piramisai (Krisztus előtt 2600 és 2500 között épültek), és ahova máig több millió turista látogat el évente.
Három piramisról van szó, a legkisebb közülük a Menkaüré, ez “csak” 64,5 méter magas, majd jön a Hafré, a maga 143,5 méterével és 215 méteres oldalhosszaival, a legnagyobb pedig természetesen a gízai nagy piramis, ennek oldala 232 méter, magassága pedig 146,7 méter.
Viszonyításképpen csak annyit mondunk, hogy a budapesti Országház legmagasabb pontja a kupola felett 96 méter. A magyar országgyűlésnek otthont adó épületet 1885 és 1904 között építették, azaz majd négy és fél ezer évvel a piramisok után, egy fejlett korban, ismert technológiával. A piramisok építésének technológiája azonban nem ismert, hogy miként “eszkábálták össze” a gigantikus építményeket, akörül máig sok a homály. Elméletek sora látott napvilágot az utóbbi évszázadokban, de ezeket rendre elvetették, megcáfolták, cserébe mindig érkezett egy új, ami megmagyarázná, hogy miként kerültek a több tonnás kövek a helyükre (a csúcsidom akár 7 tonnás is lehet), és maradtak meg így, ahogy vannak, az utókornak.
A gízai piramisok Kairó irányából. (Fotó: David Degner/Getty Images)
Hány ember kellett a munka elvégzéséhez?
A piramisok építésének technológiájával kapcsolatban egy valami biztos: hasonlít a velük egykorú egyéb ismert építményekkel, csak jóval nagyobb volumenű. A régészek számos olyan félbehagyott építkezést tártak fel, ahol látható, hogy az ókori Egyiptomban miként építkeztek.
A tudósok elmélkedtek, számoltak, hogy hány ember dolgozhatott kőfejtőként és építőként a piramisoknál. Mark Lehner régész arra jutott, hogy tizenkét munkás napi 8-9 köbméternyi sziklát termel ki, egy munkacsoport tehát 312 500 munkanap alatt fejezte volna be a szükséges 2,5 millió köbméter kő kitermelését, így 965 évre jön ki az építkezés. Lehner arra a következtetésre jutott, hogy 1212 kőfejtő, 1360 kőszállító és 680 kőrakó ember (tehát összesen 3252 fő) elegendő ahhoz, hogy 20 év alatt épüljön fel a nagy piramis. Hozzátette, hogy a munkásváros befogadóképessége alapján ez egy jó számnak tűnik. Azt már több kutató is kijelentette, hogy egy munkáscsapat létszáma akár 2 ezer fő is lehetett, és ha váltott műszakban dolgoztak, nagyjából ki is jön a matek. Azért annyit még tegyünk hozzá, hogy a gízai nagy piramis össztömegét közel 6 millió tonnára becsülik.
És már megint: hogyan kerültek oda azok a kövek?
Hát pont ez az a kérdés, amire számtalan válasz született már, és rendre meg is cáfolták őket, sőt az ufóhívők szerint nem is emberi kéz alkotta a piramisokat, hanem földönkívüliek húzták fel őket, de ezt most hagyjuk, előbb bizonyítsák a földönkívüliek létezését, utána merenghetünk, hogy miként építhették ők. Addig szorítkozzunk arra, amink van: az utóbbi évtized egyik legismertebb, és sokak szerint legelfogadhatóbb elmélete 2014-ben született. Joseph West, amerikai fizikus kijelentette, hogy szerinte a kőtömböket a gízai piramisok építési helyszínétől két kilométerre fekvő kőbányából épített csatornákon vitték a helyszínhez, a hajótól pedig faoszlopokra erősítve görgethették őket – ez, figyelembe véve a kövek tömegét, logikusnak is tűnik. West tanulmányát anno a 24 szemlézte, írásuk szerint a kőtömbök oldalaira teljes szélességben három-három kerek fagerendát erősítettek minden oldalon, a hasábot így egy tizenkét szögű formára alakították, amit jóval könnyebb volt görgetni, mint a kockát húzni. West emberei tesztelték is a módszert, még hozzá harminc kilós kövekkel, és működött. Megállapították, hogy az eredeti tömbökhöz körülbelül 30 centi átmérőjű rudakra lenne szükség, ami megegyezek a korabeli nílusi hajók árbocrúdjának átmérőjével. Azt mondják, ötven férfi ezzel a módszerrel, kötelek segítségével másodpercenként fél méterre gördíthetett egy 2,5 tonnás követ.
Vagy akkor szánkó?
Szintén 2014-ben látott napvilágot egy másik híres elmélet, ezt az Amszterdami Egyetem fizikusainak köszönhetjük. A szakemberek arra próbáltak rájönni, hogy mekkora erőt kellett kifejteni ahhoz, hogy egy hatalmas faszánon lévő súlyos kövek megmozduljanak a sivatag homokjában. A Múlt-kor írása szerint az Óegyiptomi Birodalomban egy ősi, de hatékony módszerrel könnyítették a munkát: vizet locsoltak a szán talpai elé, ami csökkentette a felületi súrlódás során fellépő fékező erőt. Az elmélet egy freskó mintáinak köszönhető: a közel négyezer éves falfestményen 172 munkás látható, amint kötelek segítségével egy fából készült szánt próbálnak elhúzni, előtte pedig egy újabb egyiptomi tűnik fel és vizet locsol a talpak elé a homokra. Az elméletben viszont akad egy bökkenő, miszerint a vizet locsoló illetőnek precízen el kell találnia, hogy mennyi vizet locsol. Ugyanis, ha túlönti, akkor a homok túl nedves lesz, a súrlódás megnő, és a munka nemhogy könnyebb, hanem sokkal nehezebb lesz.
Jó, jó, de fel is kell rakni
Rendben, a kövek már a helyszínen vannak, ott pedig egyre magasabbra kell feltolni őket. Joseph West és kollégái (a görgős elmélet atyjai) erre is találtak megoldást. Az építők, szerintük lejtőt építhettek a fal magasságában, és azon húzhatták fel a köveket a következő szintre. Ahogy nőtt az építmény magassága, úgy emelték a lejtőt is, majd a végén elhordták a gigantikus mennyiségű földet. A tudósok egyelőre West elméletét találják a legkézenfekvőbbnek, sokan mégis úgy vélik: elméletek követhetik egymást, és még ha nincs is egyikre-másikra konkrét, logikus cáfolat, akkor is lesznek olyanok, akik nem hisznek benne. De hát ők hívők, nem tudósok.
Nyitókép: A Gízai piramisok madártávlatból. (fotó: wikipedia)
