 |
| Kadlecsik Zoltán |
Meg tudom csinálni! Ja, ja. Így van. Sok motivációs filmet néztem már, és tetszenek is. Számtalanszor hallottam, érces, hiteles, meggyőző hangon, hogy: I can do it! Aztán sok megerősödés közepén, kérdések között, egy új hang visszhangzott bennem. Mit is tudok megcsinálni? Mit is kell megtennem? Mert persze, biztos meg tudom csinálni, de mi a csudát kell megcsinálni? Ez egy jó kérdés. Erre kevésbé adnak választ a kis motivációs filmek. Azt hiszem egyébként, azért, mert erre nincs is válasz. Bár roppant egyszerű kérdés ez, mégis ezen vagy inkább az erre adott valós vagy vélt válaszon bukik el sokszor minden. Akkor most mit kell tenni? Mit kell tenni, amikor elutasítanak? Mit kell tenni akkor, amikor nem kettő, de három vagy négy választásunk van? Mit kell tenni, mikor a megszokott válaszok, tettek már nem segítenek? Mit lehet tenni akkor, mikor valami egy élmény egy helyzet megszűnt, vagy meghalt? Mit lehet és mit kell tenni?
Nem csak tenni kell, de lenni is
Ezt a mondatot Gyökössy Endre református pasztorál-pszichológustól olvastam. Nagyon igaza van. Sokszor vagyok úgy, hogy nem tudom, mit kell tenni, de azt érzem, hogy mit nem kell tenni. A Meg tudom csinálni! felkiáltás arra is hív, hogy meg tudom-e tenni azt, hogy nem tudom megtenni. Azt teszem, hogy nem teszek semmit. Egyszerűen csak vagyok. Nem kapkodok, nem adok olcsó válaszokat, nem mondom meg a tutit, nem emelem fel magam a piedesztálra, és nem keresem a választ, hanem hagyom végre, hogy megérkezzen magától. Sokszor nem tudom mit kell tenni. Tényleg. És olyan ereje van annak, mikor kimondom, hogy: Nem tudom! Lehet, hogy jó lenne most azonnal a válasz, az enyhülés, de nem tudok segíteni, nem tudok okosat mondani – de lehet, hogy nem is akarok.
Nézem a párokat, együtt táncolnak, néznek valahová, valamerre és merengnek. Hallom, és látom, hogy mennyire nem mennek a kapcsolatok. Olyan setesuták az emberi viszonyok. Hallom, hogy hány férfi vagy nő unja már a másikat, belefáradt a szerepébe, a háziasszony “hivatásba”, a pénzkereső és folyton kereső, idegölő hajszába, a megkopott szexualitásba. Kikészít mindenkit a stressz, és jönnek, ömlenek a kimondott kérdések: Mit tegyek? Most mit tegyek? Anyánk nem mondta el, apánknak is voltak titkaik, és egyáltalán senki sem mondta el, hogy akkor most, ilyen esetekben mit kell tenni… Mindeközben cseng a fülemben a válasz: I can do it! A felkiáltás kérdéssé alakul át: Meg tudom csinálni? Azt, hogy nem teszek semmit, nem keresem a megoldást, nem akarok mindig győzni, és nem akarok mindig mindent megcsinálni. Hagyni akarom, hogy hasson és elérjen az élet. Nekem ez segít.
Hagyom, hogy elérjen
Be kell vallanom, a szerelmeim, pontosabban a szakításaim mindig földre nyomtak. Nem volt mentség, menekvés. Az életemben ezek fájtak a legjobban. Nem értettem és most sem értem teljesen az egészet. Talán nem is baj. Annyit kerestem a válaszokat, annyira meg akartam csinálni, hogy már én untam. Talán ismerik a kedves olvasók, milyen érzés is lehet ez. Mikor minden jó szándékot, tudást beletéve, keresi, kutatja az ember, mint az aranyat, de csak nem talál semmit. Nos, ez van most, és ebben 35 évesen azt tanulom, hogy nem kell tenni semmit. Annyira szorít ez a helyzet a jelenbe, hogy valami őrület.
Persze nem akarom a jelent, nem is tudok benne maradni. Csak hagyni, lenni? Semmi agyalás, semmi trükk nem megengedett? Semmi terv, analizálás? Na azt azért mégsem! Nem megy! Minél többet osztok és szorzok, annál nehezebb. Vagyok a jövőben, azon csüngök, de főleg a múltban leledzek leginkább. Nos, akkor, hogy is volt? És nincs meg a puzzle! Nincs meg a hiányzó darab, és marad a már unalmas kétség és a nem normális szenvedés. Hagyom magam. Egész egyszerűen nem tudok mit tenni. Egyetlen választásom van: hagyni a jelent megélni. Amikor ez sikerül, akkor érzem az eső illatát, látom, hogy háromnegyed hatkor még nincs teljesen sötét, hallom a zenét, látom az embereket. Amikor csak a jelenben vagyok, akkor valami fura erő, remény – ez a nevesincs valami – elkezd hatni, elkezd bennem élni és dolgozni; helyettem és velem együtt. Semmit sem teszek, mert nem is tudok és lassan már nem is akarok. Lenni is akarok. Lenni ebben vagy abban. Nem is az a fontos, hogy mi van, hanem inkább az, hogy merjek lenni.
Lassan felkelek, kimegyek a konyhába, megiszom a teám. Elhatározom, nem kapcsolok villanyt, hagyom a halvány sötétet, kinézek az ablakon. Azt hiszem, ezt meg tudom tenni, mert most az van, hogy: Meg tudom csinálni!
A bizalmat kapjuk vagy megszerezzük? – Kadlecsik Zoltán beszélgetősorozatában ezúttal Mérő Lászlót kérdezi. (A helyszín: Bem Mozi – Időpont: 2014. március 8-a, szombat 19:00 – Bővebb információkért kattints ide!)
