 |
| Kadlecsik Zoltán |
Itt a tavasz, nincs kétség. Tombolnak a hormonok, nézik a fiúk a lányokat, a lányok a fiúkat. A szerelmespárok összebújnak, akik párt keresnek, nyitott szemmel járnak. Jól van ez így, ez a természetes. Persze, amikor keressük a társunkat, óhatatlanul felvetődik a kérdés: Kit válasszak? Milyen párt válasszak? Szépet? Okosat? Kedveset? Hozzám illőt? Keveregnek az érzelmek és a gondolatok. Milyen a hozzám illő társ? A kutatásban elővesszük minden tudásunkat, tapasztalatainkat, barátokat, barátnőket és megérzésünket – hisz nem mindegy, kit választ az ember.
Sokat szemlélődöm. Több filozófus is támogatja a szemlélődést, nekem meg jólesik. Nézem az embereket, az arcukat, ahogy sétálnak egymás mellett, kéz a kézben. Figyelem, hogy mit gondolhatnak, mit érezhetnek. Beszélgetnek, vagy csak csendben andalognak? Látok sok párt, akik belefáradtak a kapcsolatukba. Látok egyedülálló “szingliket”, akik mosolyogva sírnak, mert olyan magányosak, mint a kisujjam.
Keresi az ember a másik felét, és belekiált a világba: Miért vagyok egyedül? Kimondva-kimondatlanul reméljük, hogy meghallja valaki: valaki fentről, vagy valaki bentről. Az ég, az univerzum vagy az Isten. Valaki, aki látja és tudja, mi is van bennünk; és ebben a sodródásban, ebben az egyedüllétben már ott is találjuk magunkat a spiritualitás kapujában, mert érezzük, tudjuk és reméljük, hogy a másiknak nemcsak a teste kell, hanem a lelke, a szíve is. Érezzük, hogy odaadni magam valakinek sokkal többet jelent, mint a kezét fogni vagy bebújni vele az ágyba. Kell, hogy legyen a szellemi, lelki társ, akivel együtt érezzük a változást, akivel együtt érezzük, hogy merre akarunk menni, akivel együtt szeretnénk növekedni, vagy egyszerűen érezni közösen az esőt, a kályha melegét, a bor ízét. Tudni, hogy mit érez, megérezni a vágyait, a szükségleteit. Társ, igazi másik fél. Bizony!
Érdemes – ha az ember, nemcsak a külső alapján választ – nemcsak a szemét és a testét nézi a másiknak, hanem valami többet keresni: szellemi, lelki társat. És itt is vagyunk a nagy kérdésnél! Mert “valakit” találni, nem nehéz, vagy legalábbis nem ez a legnehezebb – valakit, akivel elmegyünk ide vagy oda, iszunk egy kávét és beülünk a moziba. Ez talán a könnyebb oldala a választásnak és a találásnak. Társat találni viszont sokkal nehezebb. Én azt látom és gondolom, hogy az emberek keresik a lelki vagy a spirituális társukat, miközben magukat sem találják – elvesztették magukat valahol.
Keresik, hogy együtt érezzék az esőt! Lehet ilyet? Van ilyen? Ez volna a “szellemi társ”-élmény? Keresik, hogy együtt érezzék a kályha melegét, hogy tudják, mire is vágyik a másik, hogy a társam érezze, hogy mire vágyom én! Ez lenne a társas együttlét kritériuma? Mindig, mindent tudni a másikról, mindent érezni, amit ő érez? Van ilyen? Ebben én kevésbé hiszek. Persze vannak szinkronicitások, amikor együtt és egyszerre mondjuk ki a szavakat, amikor kitaláljuk a másik gondolatát, megérezzük, hogy mit szeretne a másik. De a lényeg szerintem máshol kezdődik.
Ha, ha, ha…
Nemrégiben láttam egy filmet, amiben a főszereplő nő elhatározza, hogy saját magát veszi el feleségül. Aranyos film volt, a felvetett kérdés pedig jó: Te hozzá mennél magadhoz? Most őszintén! Tudsz magaddal együtt élni? Békében, intimitásban? Olyan sokszor hallom, ha ez vagy az lenne, akkor boldog lennék. Főleg a párválasztás terén, amikor az ember azt érzi, hogy magányos. Ha lenne valakim, akkor boldog lennék, akkor kerek lenne az életem! Szerintem itt van a legnagyobb baj. A “ha”-nál. Ha lenne valakim. Ha szeretne valaki! Akkor, majd csak akkor, jól lennék. És egymásba botlunk, és ideig-óráig jó és működik a kapcsolat, aztán jön egy ha… Ha jobban figyelne, ha több időt lenne velem, ha… És azt várjuk, hogy a másiktól, a másik miatt legyünk boldogok.
Hadd írjak egy másik “ha”-t. Ha te nem vagy jóban önmagaddal, ha te nem vagy boldog és elégedett, ha te nem vagy kerek, és ha nincs intimitásod magaddal, akkor mással sem lesz. Legalább is hosszú távon nem. Elvennéd magad? Mert a spirituális társkeresés nekem itt kezdődik. Tudok-e magammal együtt lenni? Nem mindig tv-t kapcsolni, nem mindig mankókat keresni, hanem magaddal lenni, csendben, a szobádban, az ágyadban. Tudsz magaddal lenni? Egyre inkább azt élem meg, hogy ez a kezdete annak, hogy igazi társat találjak. Csak ebből az állapotból tudom kezelni a konfliktusokat, csak ebből, a megmunkált és megküzdött élménnyel, hogy magam vagyok, hogy találkozom magammal, csak ez teremt lehetőséget arra, hogy lássam a másikat a maga valójában; ne egy boldogsággyógyszernek véljem őt, ne egy mankónak, aki azért van, hogy engem kihúzzon mindenhonnan. Magaddal kell lenned, hogy tudj mással is lenni.
Van-e spirituális párválasztás? Igen, hiszem, hogy van. De ez nem valami olcsó megmondó emberek tanácsát jelenti, nem is azt, hogy gyertyát gyújtok, hümmögök valamit és roppant dühösen mondogatom, hogy “LESZ PÁROM! MEGTALÁLOM AZ IGAZIT!” Sokkal inkább azt jelenti, hogy merek szembenézni magammal, a sárkányaimmal, azzal, ami bennem van. Megismerni, megszelídíteni, elfogadni azt, ami ott van belül, bennem… “Hát én immár kit válasszak?” Válaszd magad, hogy megtaláld a társad!
A bizalmat kapjuk vagy megszerezzük? – Kadlecsik Zoltán beszélgetősorozatában ezúttal Mérő Lászlót kérdezi. (A helyszín: Bem Mozi – Időpont: 2014. március 8-a, szombat 19:00 – Bővebb információkért kattints ide!)
