 |
| Kadlecsik Zoltán |
Elültek a viharos szelek. Kint is, bent is. Valóban itt a tavasz, itt a változás ideje. Bizakodó tekintetek és reményteli szívdobbanások: Nem leszek többé magányos! Őrült keresésbe kezd férfi és nő, keresi a társát, a másik felét az élet értelmének, mert egyedül talán így az élet sem értelmes. Nyílnak a virágok, a tekintetek, a lelkek, leomlanak a ruhák, kacsintanak a fiúk, örömmel fogadják a lányok. Változik valami, mert valaminek már változnia kell: nem természetes egyedül lenni, egyszerűen nem így lettünk teremtve.
Mégis egyedül…
Az élet nagy pillanataiban mindig egyedül vagyok: én és esetleg az Isten alig hallható hangja. Ezt tapasztaltam. Emlékszem, édesanyám elkísért az óvodába, mégis féltem, hogy eljön-e értem délután! És azokban a pillanatokban, amikor menni, indulni kellett, vagy elérkezett a hazaindulás ideje, akkor ott, egyedül voltam. Egyedül a kétellyel, az aggodalommal, valóban megérkezik-e anyu időben? Egyedül voltam az első randevún, 16 évesen, fejemben ezer tanáccsal, jókívánsággal, mégis egyedül, izgalommal, hittel és kérdésekkel. Mit is kell most tenni? Egyedül voltam, amikor ki kellett venni a mandulámat; egyedül voltam, amikor otthagytak – és otthagytam valami vagy valaki fontosat.
Sok nehéz és szép helyzetben éreztem: ezt egyedül kell megtennem, még akkor is, ha kísérnek, még akkor is, ha fogják a kezemet, akkor is egyedül kell dolgokat megtennem. Vannak olyan élethelyzetek, amiket átruházni, megosztani, elmesélni nem lehet. Ez az én dolgom, az én ügyem, az én életem. Ezekben a helyzetekben egyedül vagyunk. De vajon miért ilyen nehéz az egyedüllét? Miért rohanunk mindent “megosztani”? Miért vagyunk benne olyan helyzetekben, amik nem jók, csak azért, hogy ne legyünk egyedül? Miért olyan nehéz az élet bizonyos helyzeteit egyedül megélni?
Nehéz!
Miközben ezen gondolkodom, valaki súg belülről. Azt hallom meg, hogy azért élek meg helyzeteket egyedül, azért vannak olyan események, amiket magamnak kell megoldanom, mert ezekben a helyzetekben tudom észrevenni, hogy milyen is vagyok. Ez nehéz! Nehéz nem a másik tükrében látni magam, nem egy csoport reflexiójában élni meg, milyen is vagyok, nem mások véleményében értelmezni, találkozni magammal. Csak a saját felépített, megélt, magamévá tett élet és lélek jelenik meg ekkor. Ez a találkozás pedig nehéz és félelmetes: csak magamban lenni, csak magammal lenni iszonytató és magányos. Itt csak én vagyok. Nincs dicséret vagy támogatás. Nincsenek szavak, nincsenek hangok, csak én vagyok és a bennem élni akaró Élet.
Ezeket a helyzeteket egyedül kell megélni, mert a világban nekem kell jelen lennem, nem egy tükörnek, nem egy reflexiónak, nem egy véleménynek és nem is egy légvárnak. Az élet akkor kezd el élni bennem és velem, ha én vagyok jelen – nem más.
Végre, megtaláltam a párom! – hallom olyan sokszor. – Megtaláltam a másik felem, akivel teljes vagyok! Olyan rossz volt magányosnak lenni, de ennek vége! Hallom sokszor és kívánom, hogy hosszú legyen ez a terv, és halkan, észrevétlenül mosolygok csak. Nem lenézően, nem kinevetve a másikat, sokkal inkább remény van bennem és a gondolat: Remélem, tudsz egyedül is lenni! Remélem a magány a barátod azért! Ezt látom a párkapcsolatokban problémának: nem barátkoztak meg a magánnyal, azzal a helyzettel, hogy a másikkal sem tudok mindent megosztani, mert nem lehet mindent megosztani. El lehet mondani, meg lehet beszélni, de élethelyzeteket sokszor egyedül kell megélni azért, hogy én legyek benne a kapcsolatban, nem a kialakított képek rólam és bennem. Ez nehezen megy.
Telnek az évek, olykor csak hónapok, és a fantasztikus áprilisi szerelem lankad, apad a tűz, halkulnak a süvítő vad szelek, és hipp-hopp, már ott is vannak a párok a magányban. Együtt és mégis külön. Szomorúak és csüggedtek.
Miért vagyok egyedül, ha nem vagyok egyedül?
Mint oly sokszor, éppen a kérdésben van a válasz. Amikor meg tudjuk és meg merjük élni, hogy egyedül vagyunk, mert nincs más, nem lehet más benne a helyzetemben, akkor van valami vagy valaki, aki megtart, aki jelen van. Az egyedüllétben nem vagyok egyedül, hanem ott VAGYOK én. Akkor, amikor egyedül leszek, vagy úgy érzem, hogy egyedül vagyok – pedig ott van mellettem a párom is –, akkor már nem leszek egyedül. Soha többé!
Van párod és magányos vagy? Nem biztos, hogy a pároddal van a baj. Nem is veled. Egyszerűen egyedül kell lenned, magaddal és magadban, hogy megtaláld magad, és megtaláld a másikat is, aki ott van melletted és nagyon szeret. De ehhez meg kell barátkoznod a magánnyal, ismét meg kell barátkoznod és meg kell szeretned magad is. Ne félj, mert amit ott bent találsz, sokkal szebb, mint amit valaha reméltél. Mert ott bent nem a semmi van, hanem Te vagy. Aki szép és aki él. Bátran mutatkozz be magadnak!
