 |
| Kadlecsik Zoltán evangélikus lelkész |
Mire jó ez a spirituális rohanás? Egyáltalán, mire jó a rohanás? Lehet, érdemes például rohanva élni, mondjuk olvasni? Azt hiszem, nem, ahogy hinni sem lehet gyorsan. Sőt! Míg olvasni lassan érdemes, addig hinni lassan sem lehet, de gyorsan sem. Nem lehet megvenni a piacon, bármennyire is ezt tolják ránk mindenütt. A hit nem ész. A hit az hit. Vagy van, vagy nincs. Persze jó lenne hinni valamiben, valamiben, ami megtart, ami felemel, ami tovább mutat. De hogyan?
“Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!”
Áll az apa tétlenül. Nincs semmi, csak a tétlenség. Fiát gyötri a gonosz lélek, vergődik. Faltól falig. Gyermekkora óta ez van. Hol jobban van, hol rosszabbul. Szenved a fiú, vergődik az apa, vergődik a fiú, szenved az apa. Az apa mindent kipróbált, amit ember megtehet. Nemcsak a külső körülményekben, hanem belül is, a lelkében is nagy utat tehetett meg. De semmi. Semmi eredmény, semmi válasz, semmi fejlődés, gyógyulás. Csak a szenvedés maradt és a kérdések. Mi az értelme ennek? És marad a hit! Van valami értelmen túli értelem mégis? Aztán vergődik az apa és a fia, eltűnik a hit is, értelmetlenné, erőtlenné válik, megszűnik.
Erős hittel, hit nélkül…
Édesanyám feküdt a nyugágyban. Így tudott csak aludni. Félig ülve, félig fekve. Köhögött és fulladt. Nem volt jó a szíve. Én meg feküdtem vele egy szobában az ágyon, és éjszakákat virrasztottam. Emlékszem rá. Emlékszem a tiszta, erős, hittel teli imádságaimra. Imádkoztam, hogy ne köhögjön, hogy ne hörögjön, hogy tudjon egy kicsit aludni, hogy tudjak egy kicsit aludni. Imádkoztam és számoltam a másodperceket, hogy meddig nem köhög és közben hálát adtam az Istennek, hogy eltelt 20 másodperc úgy, hogy nem köhögött. Volt, hogy csak 10 másodperc telt el, volt, hogy akár egy perc is. Feküdtem, álom csak a szememen volt, de nem vitt el világába. Nem tudott. Nem akartam, nem lehetett. Ébren voltam. Aztán mikor belefáradtam az imádkozásba, amikor már nem hittem, hogy aludni fog, valami hasonlót éreztem – életemben talán nem először. Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen! Ekkor is megéreztem, hogy a hit valami egészen másról szól, mint amit addig képzeltem.
Nem megy az apának ez a hit dolog. Már nem. A fiának habzik a szája, földhöz veri magát, belefut a tűzbe, csikorgatja a fogát. Kibírhatatlan. Embertelen és ember feletti egyben. Aztán valami mégis elviszi őt a Mesterhez. Azt hiszem, a reménytelenség. A tétnélküliség.
Mikor az élmény eseménnyé változik!
Át lehet adni egy élményt? Hát hogy a csudába lehetne? Nem lehet! Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb elakadása korunknak. Átadni az átadhatatlant. Azt, hogy szerelmes vagyok, azt el lehet mesélni: “már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem”, de te ezektől a szavaktól nem leszel szerelmes. Állok és nézem a naplementét, hallgatom, hogyan kopog az eső az ablakomon, mint aki be akar jönni. Át lehet adni ennek az élményét? Elmesélni lehet, de azt, amit akkor vagy ekkor én megéltem, azt nem lehet átadni. Képtelenség. Egyszerűen azért, mert az az élmény az enyém. Egyedi. Senki sem éli meg, sem Kínában, sem Indiában, sem a szomszédban. Én kaptam, én élem meg, az én élményem.
Az élmény egyedi, ami alakít, formál, lassan életformámmá válik és esemény lesz belőle, és elindulok valamerre, elindulok a hitetlenségemmel az ésszerűtlen hit világa felé. Mikor nem a külső változik, nem lesznek dörgedelmes szavak, nagy ígéretek, nem lesznek varázsigék, hogy higgy! Ja! Ennyi? És akkor van egy AHA-élmény? Eddig ezt miért nem mondtátok? És akkor holnaptól hiszek? Hát nem! Ez nem adoptálható. Sok élmény érhet és sok esemény lehet belőle, nemcsak szavak.
Elmegy az apa és kéri Jézust, hogy tegyen valamit, mert a tanítványok nem tudták a fiát meggyógyítani. Erre Jézus egy érdekes választ mond: “Hitetlen nemzedék, válaszolta, meddig maradjak még veletek? Meddig tűrjelek titeket? Hozzátok ide hozzám!” Kinek mondja ezt Jézus? Azt hiszem, a tanítványoknak. Akik nem a hitet adták fel, nem a bizalmuk lett gyengébb a gyógyulásban, hanem egész egyszerűen az előttük élő isteni élményt nem engedték magukhoz közel. Nem is lett esemény. Az apa elment – hitetlenül – és a fia meggyógyult.
Miért akarsz hinni?
Magad miatt? Hogy könnyebb legyen? Hogy erősebb legyél, vagy hogy nyugodtabb, békésebb? Vagy mert ez üdvözít? Mennyire benne van ebben az ÉN!
Sokszor éreztem, hogy elhagyott a hitem – vagy én hagytam el a hitemet, talán mindegy is. Aztán visszanézek és öröm van bennem. Milyen jó, hogy nincs mindig hitem, hogy már nem hinni akarok, hanem valakivé válni. Élménnyé válni és eseménnyé válni, életté válni. Ha hittel, akkor örömmel fogadom, ha hit nélkül, akkor is hálával fogadom. Hinni vagy nem hinni. Ez itt a kérdés?
Számomra már nem. Emberré lenni. Engedni magam esendővé válni, aki a küzdelmei közepette mer felkiáltani, hogy nem tudom, mi van, nem értem és már a hitem sem a régi, de itt vagyok. Nyitottan, figyelek, engedek és elengedek – és ha tudok, akkor befogadok. Mert “Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok, mert sose volt úgy rászorulva sem élő, sem halott.”
Le lehet mondani a szexről? – Kadlecsik Zoltán beszélgetősorozatában ezúttal dr. Rusz Editet kérdezi. – Bővebb információkért kattints ide!
