Egészen apró kislány voltam még, amikor édesanyám sok számmal nagyobb körömcipőjében lassan, óvatosan beegyensúlyoztam a hálószobába, a nagy ovális tükör elé, hogy életemben először beleremegjek abba a gyönyörűséges érzésbe, hogy nőnek születtem. Hiába lehetett mókás a látvány, én majd elolvadtam, annyira szépnek éreztem magam a királylánycipellőben. Az édesanyámtól ellesett illegő-billegő mozdulatokat próbáltam reprodukálni, megnéztem magam oldalról, hátulról – és akkor, ott, a tükör előtt ígéretet tettem, hogy nekem egyszer nagyon sok magas sarkú cipőm lesz.
A gyűjteményre közel két évtizedet kellett várnom, a lábam helyett ugyanis a testmagasságom ugrott meg. Általános iskolában már átléptem a 170 centit, nyolcadikra pedig megfejeltem a 180-at, ami akkora teherként nehezedett rám, hogy a púposság diagnózisával hosszú évekre fűzőbe száműztem magam; a magasságom miatti szégyenem pedig kiradírozta a magassarkús álmokat.
A rossz tartásomat huszonöt éves koromra engedtem el egy alacsony növésű fiúnak köszönhetően, aki fanatikusan imádta hosszúra nyúlt testemet. Igaz, hogy csak a vállamig ért, olyan büszkén ölelt, hogy neki elhittem, nincs ezzel a 180 centivel semmi baj. Vállaimat hátrahúztam, melleimet kitoltam, és büszke voltam arra a nőre, akire büszke volt a pasija. Tőle kaptam életem első pár méregdrága cipőjét is, aminek pont olyan padlizsánszíne volt, mint édesanyám magassarkújának.
Annyira gyönyörű darab volt, ha behunyom a szemem, mind a mai napig magam előtt látom a sarok tökéletes ívét, a legömbölyített orrát, a precíz varrást, a hibátlan talpkialakítást, és a fenséges sarokrészt, ami legyező motívumban fogta közre a sarkaimat. Ez a cipő olyan volt számomra, akár egy ékszer, amit csak különleges alkalmakkor visel az ember, és ékszerhez méltóan nem holmi papírdobozban, hanem textilzsákban tárol.
Hosszú évekig ez volt életemben A CIPŐ, hiszen egyetemistaként csak a fekete egyenmagassarkú fért bele a büdzsébe; ám az első fizetésem mindent megváltoztatott: lett cipős szekrényem, a magas sarkak száma pedig exponenciális növekedésnek indult. A padlizsán után lett zebramintás, pink, narancs, opál, kobalt, grafit, barack és csíkos is, bokacsizma és szandál, bordó és piros, amit a kivi és a gesztenye követett, majd beköltözött az ezüst, a bronz és a királykék is. Észre sem vettem, de az évek során profi lettem leárazásokban, outletekben, kiárusításokban, és pontosan tudom, az ország mely pontjai rejtik a kincseket.
Addikcióm érdekessége, hogy a divat többi szegmensére nem terjed ki. Nem hoznak lázba a ruhaneműk, a sminkek, a táskák, az ékszerek, a műkörmök, de még arra sem veszem a fáradtságot, hogy a hajamat befessem. Számomra a magas sarkú cipő az a kellék, ami bekapcsolja az agyamban a nőt, aki 185 centiméter magason is pokoli jól érzi magát a bőrében – egészen a talptájékon jelentkező kellemetlen szorítás pillanatáig.
Bolondság ez, jól tudom!
