Nincs ezen mit színezni, nem egyszerű elfogadni, hogy ezt dobta a gép. Haragszol a világra, az első szembejövő emberre, hisztizel, lázadsz, dühöngsz… én is felültem erre az érzelmi hullámvasútra, de vettem egy nagy levegőt, és már a betegségem elején eldöntöttem, hogy nem ezt az utat választom.
Eldöntöttem, hogy az egyébként rám egyáltalán nem jellemző birkatürelemmel csinálom végig a kezeléseket, várom az eredményeket, hagyom, hogy minden héten szurkáljanak, és elfogadom, hogy néha a testem közbeszól, és nem tehetem azt, amit szeretnék. Igen, sokszor nem jött össze, hogy levigyem sétálni Hugót, a kutyámat, hogy elmenjek kikapcsolódni a barátaimmal, volt, hogy nem bírtam felkelni az ágyból, úgy fájt mindenem, de olyan is előfordult, hogy nem tudtam leülni a gép elé dolgozni, mert hánytam, mint a lakodalmas kutya. Elfogyott-e a birkatürelmem? Ó, jaj! Nem is egyszer!
Ez egy játszma… a betegségem és az én játékom, de lemeccselem!
Elmúlt a nyár, aztán az ősz is, és nekem az eredményeim nem akartak javulni. Novemberben volt egy abszolút mélypontom, majd december 25-én voltam utoljára olyan rosszul, hogy a fájdalomtól az otthoni kis tetőtéri szobám szőnyegét markolásztam térdre rogyva, de tudtam, hogy ez is csak egy múló rosszullét, és kapaszkodtam, kapaszkodtam abba az álmomba, amit mára, 2018 tavaszára megvalósítottam: február 21-én fogtam a bőröndöket az összes gyógyszeremmel, az orvosaim javaslataival, a szüleim áldásával, a családom támogatásával, és külföldre költöztem, egészen pontosan Las Palmas de Gran Canariára. Ördögtől való döntés egy időközben 30 évessé vált lánytól, nem?
„Olyan klímával rendelkezik ez a kis csodasziget, amely segít tovább töltekezni, segít megerősödni.”
„Egy betegség kimenetelét egyértelműen pozitívan befolyásolja az ilyen optimista, küzdő hozzáállás. A családnak pedig attól lesz könnyebb és jobb ezt megélni, ha látják a javulást… Nagyon sokat segíthet továbbá, ha a családtagok leülnek, és nyíltan beszélnek a betegségről és a félelmeikről” – mondta dr. Jakabfi Marianna pszichiáter.
Ha valaki beteg, az lehetőleg csak levegőt vegyen?
Igen, úgy tűnik, hogy ez egy egészen váratlan és sokkoló választás volt. Nem a családomnak, nem a barátaimnak, nem a kollégáimnak és még csak nem is az orvosaimnak. Olyan embereknek, akik semmit sem tudnak rólam vagy az állapotomról. Akik csak néznek, de nem látnak.
Szerencsés vagyok!
A decemberi rosszullét után új terápiával állt elő az orvosom, amitől picit erőre kaptam, jobban lettem, és ezt az állapotot tartom jelenleg is. Igaz, a betegség sokszor így is behúzza a kéziféket, és akkor tényleg mozdulni sem bírok, de van, amikor megengedőbb. Ha pedig megengedőbb, akkor miért ne vehetném fel a nyúlcipőt? Ha kicsivel több erőm és energiám van, akkor miért ne valósíthatnám meg az elképzeléseimet? Mi a kifogás ellene? Amíg tudok és bírok menni, miért ne tegyem? Miért ne lehetnék egy olyan országban, ahol ugyanúgy vannak orvosok és kórházak? Ráadásul olyan klímával rendelkezik ez a kis csodasziget, amely segít tovább töltekezni, segít megerősödni. Sőt, február vége óta csak szívom és szívom a D-vitamint, nincs hideg és meleg front, amiben lubickolok, hát még az ízületeim…
Nem voltak ellenérvek, mennem kellett, és én jöttem. Ebben senki, de senki nem akadályozhatott meg.
Hugóval a parton
Hova tovább, mi a cél?
Mindig vannak tervek és célok. Anélkül, úgy gondolom, nem megy és nem is menne. Bár rettentően lesokkoltam a családomat, az orvosaimat és a barátaimat is a döntésemmel, támogattak és támogatnak, én pedig nagyon erősen hiszek abban, hogy sikerülni fog, ha nem is teljesen felépülni, de legalább tünetmentessé válnom. Drukkoljatok!
