Barátnőm harminchat évesen hozta meg a döntést, hogy nyolc év zökkenőmentes párkapcsolat után kimondja a boldogító igent. Az esküvőt illetően mindössze három dologhoz ragaszkodott: szülőfalujában tartsák, nulla felhajtás legyen, ami pedig a nászajándékot illeti, kedvenc alapítványuk bankszámláját vésték a kézműves meghívóra. Emese az egyik legkülönlegesebb ember, akit valaha az utamba sodort az élet. Életvidám, erős, okos, határozott jelenség, akire gyakran úgy gondolok, mint egy emberi testet öltött angyalra.
Talán ezért is ment fel a vérnyomásom, amikor az esküvő után, a nászút előtt hívott: férje családja nem tud szó nélkül elmenni amellett, hogy nem vette fel az ura nevét. Elmesélte, férje és közte soha még csak fel sem merült, hogy megváljon a nevétől, mintha a világ egyik legegyértelműbb dolga lenne, hogy ő Torma Emese. Nem Kovács Béláné. Nem Kovácsné Torma Emese. Nem Kovács-Torma Emese. Nem! Ő Torma Emese, így két tagban. Ennyi! Nem több, nem kevesebb – és míg számára ez így van rendjén, a faluban most ez a téma: az Emese, akinek ezt is máshogy kell csinálnia.
„Ez az én nevem, az az ő neve! Miért kellene, hogy a házasság megváltoztassa ezt? Ha odaadnám a nevem, úgy érezném, hogy a tulajdonává válok” – magyarázza, és ahogy szomorúságát hallgatom, eszembe jut a nagynéném, aki 1976. március 21-én megvált lánykori nevétől, és kedvenc újságírónőjének cikke kellett ahhoz, hogy megvilágosodjon: menyegzője napján bizony identitást cserélt, egy kényelmetlen, szúrós nevet kapott, Istvánné lett – és valami örökre megváltozott. Megfogalmazni soha nem tudta pontosan, mi történt a lelkében, de egy fejezet mintha lezárult volna, mintha behódolt volna imádott férjének, aki a házasságban ura lett. Negyvennyolc év alatt nem tudta megszokni az Istvánnét, ami ellen gyakran úgy tiltakozott, hogy a kevésbé fontos nyomtatványokra a leánykori nevét írta. Másképp gondolkodott ebben a kérdésben egy másik barátnőm, aki ragaszkodott hozzá, hogy férje vezetéknevét a sajátja elé kösse egy kötőjellel. Számára ez volt a helyes lépés.
Ő talán ösztönösen tudja, hogy az ember – egyedi, egyszeri és megismételhetetlen – identitása egy életen át formálódik, és annak nemcsak a kultúra, a rassz, az etnikum, a spiritualitás, a szexualitás és a nemi hovatartozás a része, de a név is, amelynek alakulása, változtatása az ember élettörténetének része. Ha valaki úgy érzi, meg kell válnia leánykori nevétől azért, hogy a házassággal egy új fejezet kezdődhessen, tegye meg; de ha ragaszkodik a családi örökséghez, ne dobja el! Mindegy, hogy a névváltás kapcsán hogyan gondolkodunk, a fontos, hogy a döntés pillanatában tisztában legyünk azzal, hogy a választott név mit jelent számunkra – és ne törődjünk azzal, hogy mit gondolnak rólunk a faluban!
Forrás: Psychology Today
