A testvérkapcsolatot a legtartósabb emberi kapcsolatnak tartjuk, csakhogy a jó testvérkapcsolat nem velünk született adomány, nagyon sokat kell tenni érte. Azt sem mondhatjuk, hogy minden testvér úgy viszonyul a másikhoz, ahogy azt egy íratlan szabály meghatározza, vannak erős kapcsolatok, vannak távolságtartóak, ráadásul mindez az évek során is változhat.
„Lalival, a bátyámmal öt év van köztünk – avat be a családi viszonyaiba Krisztián. – Gyerekkoromban sokat harcoltunk egymással. Amikor ő már legózott, én még romboltam, féltette is a kis alkatrészeket, becsukta az ajtót, ha épített, én meg dörömböltem. Mikor tízéves voltam, ő már középiskolás, egyszerre irigyeltem a szabadságát, és rajongtam érte. Az érettségi után ez a hektikus, sokszor birkózásig fajult kapcsolat attól változott meg, hogy Lali kapott egy külföldi ösztöndíjat, és két évig alig láttuk. Anyuék engem kényeztettek, nem került szóba, hogy ki hogy tanul, én is csináltam a dolgom, ő is.
Amikor hazajött, sokat mesélt, valahogy felnőttesebb lett a szememben, egy felnőttel pedig nem akartam konkurálni. Onnantól fogva veszekedések nem voltak, egyikünk sem akart kiszúrni a másikkal. Aztán anyunál mellrákot diagnosztizáltak, mindketten kivettük a részünket az ápolásából. Nem vele járok el sörözni, de ha megcsörgetem, azonnal felveszi a telefont. Ő a Barcának drukkol, én a Real Madridnak. De ezen egyikünk sem akad fenn.”
Túlzott szülői elvárások
Biztos mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, aki évek óta nem áll szóba a testvérével, vagy annyira rideg a kapcsolat, hogy kellemetlen, ha szóba kerül.
„A túlzott szülői elvárások is tönkretehetik a testvérkapcsolatokat” – szögezi le Makai Gábor. A klinikai szakpszichológus szerint a szülői vágy ugyanis sokszor nincs összhangban a realitással. Kifelé mindenki azt szeretné mutatni, hogy a testvérek között jó a kapcsolat, összetartanak, számíthatnak egymásra – miközben a mélyben még más erők munkálkodnak. Így aztán a testvérek egyáltalán nem biztos, hogy ki tudják elégíteni a szülői akaratot, ami pluszfeszültségforrás lesz az életükben.
„Bár nincs két egyforma testvérkapcsolat, azt már régóta tudjuk, hogy ebben a szociális viszonyban már kicsi gyerekkorban megjelennek az alapvető, a szülők által sokszor negatívnak bélyegzett érzések – a rivalizálás, az irigység, a féltékenység. Pedig a »Szeretned kell a testvéredet!”« sokszor műdolog, és az idilli kapcsolatot nem szabad erőltetni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lenne jó kapcsolat testvérek között, de hogy ez így legyen felnőtt korban is, azt természetes módon kell elérni. A jó testvérek általában a közös élmények által kovácsolódnak össze, a támasz funkció, az erős empátia, a ráhangolódás, az összetartozás élménye akkor lesz valódi, ha a szülő nem avatkozik bele a kapcsolatukba, még azt is hagyja, hogy rivalizáljanak egymással. Ha viszont már az erőszak is megjelenne, azt már nem szabad hagyni” – véli a szakember.
Az összetartozás élménye akkor lesz valódi, ha a szülő nem avatkozik bele a kapcsolatukba, még azt is hagyja, hogy rivalizáljanak egymással
Betegség, örökség, jobb állás
Minden emberi kapcsolatot próbára tehet egy jelentős változás, miért lenne másképp a testvérek között? Attól még, hogy vér szerinti kötelék van két ember között, lehetnek tűz és víz, a személyiségjegyeken túl ezer és egy dolog mérgezheti meg a viszonyukat.
„A nővéremmel nincs köztünk túl nagy korkülönbség – mondja Kata. – Bár anyukánk mindig egyforma ruhákba öltöztetett minket, ugyanarra a szakkörre íratott be, mi egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra. Ági szőke volt, és kék szemű, az apai vonalat képviselte, én barna és göndör hajú, zöld szemekkel. Áginak nagyon jó volt a kézügyessége, én még varrni sem tudtam megtanulni rendesen. Folyamatosan konfliktushelyzetben éltem, mert a szüleink nyomtak minket valamiféle egyensávba, ahol a »Kovácsék«, azaz mi élünk. Ha családi program volt, fognunk kellett egymás kezét, ha Áginak szülinapja volt, én is rajta voltam a vendéglistán. Moziba csak együtt mehettünk jó darabig, pedig én a romantikus filmeket szerettem, ő pedig a sci-fit.
Amikor a nagymamánk meghalt, üressé vált a lakása. Anyukámék viszont, akik addig mindig az »egyformán szeretünk benneteket« szöveget nyomták, úgy döntöttek, ő az idősebb, költözzön be egyedül, a gyerekszoba pedig legyen csak az enyém. Eleinte semmit sem szóltam, csak belülről fortyogtam. Nem tartottam igazságosnak. Ő maga mellé vette a legjobb barátnőjét, vele osztozott a rezsin, élték a világukat, nekem meg még jócskán megmaradt a szülői kontroll. Néhány évvel később én is önállósodni akartam, de nem volt még egy lakás, amibe én is fészket rakhattam volna. A szüleim nyögtek egy nagyobb hitelt, szó sem lehetett róla, hogy anyagilag segítsenek. Ági úgy gondolta, a lakás az övé, ő újította fel, megszokta, miért adná el. Ez az anyagi vita végül oda vezetett, hogy egy jó ideje nem szólunk egymáshoz. Mindenki éli a maga életét, én kiköltöztem Spanyolországba, és eszembe sem jut, hogy meghívjam magamhoz. Minderről mélyen hallgatok persze, szégyellem, hogy így alakult, mert a társadalmi elvárás teljesen más. Ha mégis szóba kerül, egyre több ismerősömnél bukik ki, hogy a barátok fontosabbak az életünkben, mint a testvéreink.”
„A néha utálom, néha szeretem viszony teljesen normális a testvérkapcsolatban – mondja a szakértő. – A gyerekek azonban sokszor hajlamosak berántani a szülőt a vitákba, a legkisebbekbe is, ezért én azt szoktam javasolni, hogy a szülő inkább maradjon távol. Amikor felnőttkorban egy távolságtartó, távoli kapcsolat van a testvérek között, annak nagyon sok oka lehet. Az irigység sokszor áll az első helyen, neki van valami, ami nekem nincs (jobb állás, nagyobb kocsi, gyerek). Problémát okozhat az idealizálás is – ő mindenben sokkal jobb, mint én: előbb lett jogsija, már van lakása. A harmadik jelenséget csak tagadásnak hívom, akkor már annyira merevvé vált a viszony, hogy nincs semmiféle azonosulás a felek között. Teljes az elzárkózás.
Ugyanakkor bármikor bekövetkezhet egy pálfordulás, és a legrosszabb kapcsolat is megváltozhat. De ez tudatos rádolgozás nélkül csak átmeneti állapot lesz. A változás lehetősége rajtunk múlik; ahogy egy szerelmi viszony, egy párkapcsolat hullámzik, úgy változhat a testvéri kapcsolat is. A ki nem mondott múltbéli sérelmeket, a nagy feszültséget okozó ellentéteket fel kell oldani. Amikor senki sem enged, belekövesednek az emberek a problémába, akkor persze sokkal nehezebb. Egy trauma, egy veszteség lehet azonban kibillentő erő. Amikor meghal a szülők közül valaki, akár minden megváltozhat. Akkor ugyanis mérlegelni kezd az ember, hogyan állok a kapcsolataimmal.”
A néha utálom, néha szeretem viszony teljesen normális a testvérkapcsolatban
Ha valami elromlik, megjavítható
Ágota azt mondja, korábban soha nem gondolkozott azon, mit jelent, hogy testvére van, számára valahogy természetes volt. Persze egy egykét is lehet irigyelni, hiszen neki mindenből több és jobb juthat, de Ágiéknál az volt a természetes, hogy hárman vannak.
„Szövetséget összevissza kötöttünk egymás között, hol a fiúk voltak erősebb kapcsolatban, hol én az egyik öcsémmel, aztán a másikkal. Ahogy az érdekek, ahogy a helyzet kívánta. Amikor családot alapítottam, én is legalább két gyerekre vágytam. Ez valami ősi szülői vágy lehet, hogy ha én már nem leszek, az utódom ne maradjon egyedül, és legyen egy támasza, hiszen a vérkötelék nagyon erős, mindennél erősebb.
A lányom apás, a fiam anyás. Nincs közöttük idilli kapcsolat, a maguk 8 és 10 évével sok a vita, a konfliktus. Mire berohannék azonban a gyerekszobába, hogy rendet tegyek, általában elülnek a dolgok – szóval nem nagyon szoktam beleavatkozni.
Nem papolok arról, hogy ti majd egymásnak lesztek, egyszer kicsúszott a számon, és akkor a lányom sírva fakadt, hogy miért beszélek a halálról, ő nem akar elveszíteni. De abba is belegondoltam, ha én nem mutatom, hogy mennyire jó, hogy testvéreim vannak, és a telefonbeszélgetések akkor zajlanak, miután őket kitettem a sulinál, akkor sokkal kevesebbet érzékelnek belőle, mit jelentenek nekem a testvéreim.
Az öcséim még nem nősültek meg, így vállaltam, hogy ha nem is hetente, de kéthavonta van alkalom nálunk összegyűlni. Semmit sem erőltetek, alakuljanak úgy a dolgok, ahogy az élet hozza. Próbálok minden ambivalenciát elfogadni, abban hiszek, hogy képesek vagyunk változni. Ha valami elromlik, akkor megjavítható.”
