Idén áprilisban két év felfüggesztett börtönre ítélték azt a magyar édesanyát, aki 2017 januárjában hagyta kihűlni 11 éves, cukorbeteg kisfiát a saját ágyában. Az anya még két napig feküdt a halott gyerek mellett. Az édesanya korábban állítólag jól szituált nő volt, könyvelőként dolgozott, teherbe viszont zűrös körülmények között esett: viszonyát szerette volna megtartani a gyerekkel, de a taktika hibásnak bizonyult, az apuka sosem vette nevére a fiút. Az édesanya fokozatosan csúszott lefelé, közben gyakran elhanyagolta gyerekét is, a bírósági tárgyaláson pedig az is kiderült, hogy az asszony valószínűleg nem teljesen beszámítható, gyógykezelés alatt áll.
Súlyos depresszió esetében előfordulhat, hogy az illető egész nap ki sem kel az ágyból, a bénító, tompa anhedónia mellett pedig az sem érdekli, ha ez az állásába kerülhet vagy mondjuk a párkapcsolatát kockáztatja vele. És talán az sem, ha a gyerekét veszélyezteti. Könnyű lenne a „mindent felülíró anyai ösztönöket” számon kérni a mentális betegségekkel küzdő anyákon, de ha a gyereknevelés csodája képes lenne felülírni a legdurvább depressziót, akkor valószínűleg a pszichiáterek is inkább csecsemőket írnának fel gyógyszerek helyett.
Ha az anyaságra úgy gondolunk, mint egy minden rosszat visszaverő varázspajzsra, a legtöbbet az édesanyáknak ártunk, ugyanis azt sugalljuk, hogy a „jó anya” boldog, vidám, kiegyensúlyozott, és saját belső problémáit mindig képes félretenni a gyerek érdekében.
Ha egy édesanyán a depresszió jelei jelentkeznek, elintézhetjük annyival, hogy elcsigázott és fáradt, és terápia helyett inkább azt javasoljuk, pihenjen egy órát, míg apa elviszi fagyizni a kicsiket. Rosszabb esetben csak ráförmedünk, hogy szedje össze magát, mert „egy anya nem engedheti meg, hogy így leeresszen”.
Részlet a Boldogság minden áron című filmből. (fotó: imdb)
„Úgy éreztem, segítség nélkül nem tudok jó anya lenni”
Anna két fia születése után érezte úgy, hogy segítséget kell kérnie, ezért 2010-ben vállalkozott egy körülbelül négy évre nyúlt pszichoanalízisre. Az édesanya már korábban, kamaszkorában is érezte, hogy vannak problémái, de ahogy fogalmazott, „azokból még egyedül is ki tudott jönni”. Az igazán nagy bajok akkor kezdődtek, mikor Anna elkezdte úgy érezni, mentális problémái miatt nem tud olyan édesanya lenni, amilyen szeretne. „Ez egy nagyon komplex helyzet volt, de fajsúlyosan benne volt az is, hogy úgy éreztem, segítség nélkül nem tudok jó anya lenni. Alapvetően jó kapcsolatom van az édesanyámmal és a nagynénémmel, mindig azt gondoltam, én is nyitott, jó fej anyuka vagyok. Aztán észre kellett vennem, hogy nem megy a kommunikáció az anyámmal, a nagynénémmel, a férjemmel és a gyerekeimmel, sőt olyan fájdalmakat élek át, amikre válaszként agresszív viselkedéssel reagálok. Ott éreztem, hogy nincs tovább.”
A most 44 éves Anna egyébként gyógypedagógusként dolgozik, a munkájában mindig kiválóan megállja a helyét, ott indulatkezelési problémái és később kialakuló depressziója sem tűntek fel a kollégáknak vagy a gyerekeknek. Belső fájdalmai leginkább otthon csapódtak le, olyankor pedig úgy viselkedett, ahogy tudatosan egyáltalán nem tette volna – csakhogy akkor már kevés tér jutott a tudatosságnak. „Mikor kezdtek körvonalazódni az indulatkezelési problémáim, előfordult, hogy verbálisan agresszív voltam a nagyobb fiammal. Soha nem ütöttem meg, de volt, hogy megráztam, vagy a kelleténél erősebben szorítottam meg a karját, pedig korábban sosem csináltam ilyet” – emlékszik vissza. Ebben az időszakban Anna még csak egyfajta belső diszkomfort-érzést élt meg, nem érezte jól magát és nem tudta megfelelően feldolgozni az érzéseit. A négyéves pszichoanalízis után egy évvel jelentkeztek nála a depresszió tünetei. Akkor Anna úgy érezte, olyan mélyre süllyedt, hogy már csak ordítva vagy zokogva tudott kommunikálni saját gyerekeivel.
Volt olyan, hogy a vasárnapi ebédnél ültem, és elkezdtem zokogni, hogy nem vagyok jó anya. Hogy jobb lenne a gyerekeimnek nélkülem, mert én csak a kárukra vagyok, és bántom őket. Hogy meg kellene halni. És még az is bosszantott, hogy gyáva vagyok ahhoz, hogy megtegyem.
Persze minden ilyen, a gyerekek füle hallatára tett kijelentés után gyötörte a lelkiismeret-furdalás, de akkor a gyerekek jelenléte már nem jelentett visszatartó erőt, hiszen Annának nem volt kontrollja a depresszió felett. Egyedül annyit tudott tenni, hogy utólag próbált meg beszélni a fiúkkal: „Minden alkalommal, mikor elmúlt egy ilyen hullám, bocsánatot kértem a gyerekeimtől, próbáltam elmagyarázni nekik, hogy ezt nem így kellett volna. Elmondtam, hogy ahogy anya viselkedett, az nem helyes, és hogy ebben egyedül én vagyok a felelős. De közben azt is tudtam, hogy ezek olyan károk, amiket nem tudok utólag tökéletesen helyrehozni. Ha összegyűrsz egy papírlapot, hiába simítod ki, már nem lesz ugyanolyan.”
A depresszió nem rossz kedv és nem is depi vagy gyengeség. Részlet a boldogság minden áron című filmből. (fotó: imdb)
Anna ekkor újra segítséget kért, ezúttal egy pszichiátertől, aki depresszióval diagnosztizálta és antidepresszánst írt fel neki. A gyógyszer most sokat segít neki, hogy kiegyensúlyozottabb legyen, bár azt mondja, még mindig vannak hullámvölgyei. Az mindenesetre jó visszaigazolás volt számára, hogy már a gyógyszerszedés megkezdése után egy hónappal megjegyezték a gyerekek, mennyire megváltozott. Depressziójával kapcsolatos „vallomása” is a gyógyszerekhez kötődik, egyik reggel ugyanis nagyobb fia elkezdte faggatni, milyen „vitaminokat” szed? „Elmondtam neki, hogy veszek be vérnyomáscsökkentőt, hogy jól működjön a szívem, és egy gyógyszert azért, hogy ne legyek rosszkedvű. Megkérdeztem, emlékszik-e, amikor anya olyan sokat sírt? Próbáltam elmagyarázni, hogy ezt azért szedem, hogy olyan többé ne forduljon elő.”
Betegség, nem úri hóbort
Anna szerint a zűrös időszakokat különösen nehézzé tette a rá nehezedő nyomás, és hogy a környezetében sokan nem értették meg, hogy hagyhatja így el magát egy kétgyerekes, dolgozó anyuka.
Ha az anyám azzal próbált érvelni, hogy ő is kibírta, meg a Rozika is kibírta meg mások is kibírták, csak ordítani tudtam, hogy engem nem érdekel más, én nem bírom. Aki nem volt depressziós, soha nem fogja megérteni, hogy ez nem úri passzió
– mondja Anna. Azt azért reméli, sikerült megtanítania a fiainak, hogy merjék vállalni az érzéseiket, és merjenek segítséget kérni, ha szükségük van rá. Büszke rá, hogy nyíltan és őszintén kommunikál gyerekeivel és hogy olyan családi légkört teremtett, amiben a mentális problémák nem jelentenek tabut. „Mindenre vannak szakemberek, legyen az csőtörés vagy »lelki szerviz«. Szeretném, ha a gyerekeim látnák, hogy bátran vállalhatják a problémáikat, a család előtt legalábbis mindenképpen. Mert én mindenestül elfogadom őket, és mindig azon leszek, hogy segítsek nekik.”
A legszebb időszak?
Míra jelenleg 27 éves, most úgy érzi, nem szülne gyereket. Szinte egész kamaszkorát pszichológusoknál töltötte, depressziós időszakai rövidebb-hosszabb időre felbukkanva végigkísérték a gimnáziumi és egyetemi éveit. Most jól van, de tudja, hogy ez törékeny egyensúly, a szülés utáni depresszió pedig olyasmi, amitől már így messziről nagyon tart. „Azt el tudom képzelni, hogy egy minden szempontból stabil kapcsolatban később örökbe fogadjunk. A szüléssel viszont több problémám is van: egyrészt nem érzem, hogy jogom lenne életet hozni ebbe a világba, másrészt aggódom, hogy a gyerekem örökölné a mentális problémáimat. De félek a szülés utáni depressziótól is, szerintem ez olyasmi, amire én nagyon hajlamos vagyok” – magyarázza Míra.
A szülés utáni napokban hirtelen kiürülnek a nők testéből a várandósság alatt felhalmozódott hormonok, ez pedig leggyakrabban hangulatingadozásokban vagy levertségben (baby blues) nyilvánul meg, de a friss anyukáknál kialakulhat szülés utáni depresszió is. Ez az anyukák körülbelül 10-20 százalékánál, tehát viszonylag nagy arányban fordul elő, a hormonváltozások mellett pedig a gyermek érkezését követő alapvető változások is szerepet játszhatnak benne.
Az elmúlt években a külföldi médiában egyre nagyobb figyelmet kapott az édesanyák mentális egészsége, nálunk azonban még mindig makacsul tartja magát az elképzelés, hogy az „önfeláldozó anyának” félre kell tennie saját belső problémáit a gyerekek érdekében. Pedig a gyerekek érdeke épp az lenne, hogy az édesanyák foglalkozzanak mentális gondjaikkal.
A depressziós édesanyák (mindegy, hogy szülés utáni vagy később kialakuló depresszióról van szó) gyakran épp a társadalmi nyomás és a szégyenérzet miatt nem fordulnak szakemberhez, a helyzetet pedig csak tovább ronthatják a sztereotípiákat erősítő családi és baráti kör megjegyzései, vagyis hogy ezt csak „szépen végig kell csinálni”. A cukorbeteg kisfiú tragédiája szélsőséges eset volt, de remélhetőleg nem is kell egy gyerek halálával példálózni ahhoz, hogy megértsük, fontos odafigyelni a depresszióval küzdő anyukákra.
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116 123 ingyenes lelkielsősegély-számot, vagy keresse fel a suicidprevencio.hu weboldalt!
Borítókép: Részlet a Boldogság bármi áron című fimből. (fotó: imdb)
