Úgy 8-9 éves lehettem, amikor először láttam sírni apukámat. Nagyon nehéz időszakot éltünk át akkor, amiből én annyira emlékszem, hogy a szüleim állandóan veszekedtek – már amikor egyáltalán szóba álltak egymással. Szinte mindennap állt a kés a levegőben otthon. A dolog hátterét csak felnőtt fejjel tudtam meg anyámtól: komoly válságba került a házasságuk akkoriban, mert apám csinált egy hülyeséget a munkahelyén, aminek az anyagi következményeit évekig nyögtük. Ráadásul otthon sokáig nem is merte elmondani, úgy derült csak ki a dolog, hogy egyszer csak vonni kezdték a fizetésének egy elég jelentős részét.
Szóval már hetek óta hidegháborús helyzet uralkodott otthon. Anyu legfőbb eszköze a konfliktuskezelésre a néma büntetés volt. Ha apámra vagy rám megorrolt valamiért, képes volt napokig keresztülnézni rajtunk, nem szólt hozzánk egy árva szót sem, még a kérdéseinkre sem felelt, csak ha muszáj volt. És mi volt a mi reakciónk erre a viselkedésre? Folyamatosan kerestük a kedvét, igyekeztünk minél többet a közelében lenni, segíteni mindenben, hátha sikerül valahogy megtörni a jeget. De nem volt ez túl nagy öröm. A mai napig sokszor eszembe jut, amikor a vasárnapi ebédet készítem, hogy gyerekkoromban hányszor pucoltam a krumplit, meg gyúrtam a csipetkét gyomorgörccsel, miközben azon agyaltam, mit kellett volna másképp, mit kellett volna jobban csinálnom, hogy anyám dühét ne zúdítsam magamra megint.
Azon a vasárnapon is anyu épp az ebédet főzte, apu meg én pedig csendben a keze alá dolgoztunk. Aztán apu egyszer csak kérdezett tőle egy nevetségesen ártatlan dolgot – karikára vagy hasábokra vágja-e a répát –, mire anyám először – természetesen – nem is felelt, majd az ismételt kérdésre mogorván odacsattant:
„Mit bánom, milyenre vágod, csak ne szólj hozzám, nagyon kérlek!”
És ez volt az utolsó csepp a pohárban. Napok vagy talán hetek óta szikrázott akkor már otthon a feszültség, és apu nem bírta tovább. Egyszer csak elhűlve vettem észre, hogy némán rázkódik a válla, és potyognak a könnyei. Aztán remegő, de emelt hangon visszacsattant anyura.
„Tudom, hogy nagyot hibáztam, de most már elég volt, ne büntess tovább! Ezerszer bocsánatot kértem, mit vársz még tőlem?”
Anyu megszeppent rendesen. Nem sűrűn hallotta apámat kiabálni, sírni meg végképp.
Én akkor láttam életemben először könnyezni apámat. És olyan volt, mintha kirúgták volna alólam a földet. Én is elpityeredtem azonnal.
Szerencsére aznap délutánra helyreállt a világ rendje otthon. De ez az élmény nagyon mélyen belém ivódott.
Pár évvel ezelőtt aztán megint elkapott ugyanaz a torokszorító érzés, amikor anyu halála után az egyik legjobb képét – aminek apu a létezéséről sem tudott – előhívattam, választottam hozzá egy szép keretet, és a szülinapján megleptem vele apámat. A hitetlenkedő pillantása, amikor kibontotta, és az arcán végigzáporozó könnyek… Borzalmasan fájdalmas és szép pillanat volt, amit sosem fogok elfelejteni.
„Az én apukám nagyon határozott, szigorú és fegyelmezett ember volt világ életében, aki a családjáért tűzbe ment és megy a mai napig is. Sosem mondta nekem, hogy szeret, de erre nem is volt szükség, mert mindig pontosan éreztem ezt, gyerekként és felnőttként is – kezdi történetét Nóra.
Amikor a nagypapám meghalt, akkor láttam először sírni őt. Nagyon megrázó volt, mert bár engem is nagyon összetört a papa halála, de hogy az én kemény apám zokog, mint egy kisfiú, az szinte feldolgozhatatlan volt.
Azóta már többször láttam őt sírni, amikor meghalt az édesanyja, vagy amikor kiderült az anyukámról, hogy rákos. Már felnőtt vagyok, és tudom, hogy a férfiak is sírhatnak, ez teljesen normális, mégis nagyon szíven üt, ha az apu sír. Anyukám betegségénél én vigasztaltam őt, mondtam, hogy nem lesz semmi baj, nyugodjon meg, és közben arra gondoltam, hogy milyen furcsa az, hogy a saját apukámat nyugtatom, hiszen egész életemben ez pont fordítva volt. A nagybátyám volt a másik nagyon fontos férfi családtag az életem során, mindig nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő is egy határozott férfi volt, aki sokat viccelt, és én mindig a szeme fénye voltam. Olyan 80 éves kora körül néhányszor előfordult, hogy elsírta magát előttem, és egészen megdöbbentem, milyen mélyen érző ember legbelül. Amikor azért sírt, mert ő már nem fogja látni, amikor a fiam nagy focista lesz, és a tévében mutatják, akkor ketten sírtunk. Sosem fogom elfelejteni ezt a pillanatot: szomorú volt és megrázó, mert elkezdett búcsúzni az élettől, és ez volt az egyik dolog, ami nagyon fájt neki. ”
A férfikönnyek látványa iszonyú elementáris erővel tud hatni ránk a mai napig, különösen az édesapánké. Ehhez kapcsolódik az a nagyon helyes történet is, amit egy Han nevű kínai fiatal osztott meg közösségi oldalán. Ő nem emlékszik, hogy valaha sírni látta volna az apukáját, ezért megkérdezte tőle, előfordult-e, hogy valaha valamivel könnyekig meghatotta.
Egyszer igen – felelte a papa. – Han 3 éves volt, amikor édesapja egy játékos próbatétel elé állította. Kitett az asztalra egy pénzérmét, egy tollat és egy játékot, és arra kérte a gyereket, hogy válasszon. – Sokan csinálják ezt Kínában. Úgy tartják, amit a gyerek választ, az megmutatja, felnőttként mit fog majd a legtöbbre becsülni az életben. A toll az intelligenciát, a játék a szórakozást szimbolizálja, a pénz meg pénz, ugye – magyarázza Han. – Apám lélegzetvisszafojtva figyelt, melyik tárgyat ragadom meg, én azonban nem nyúltam egyikhez sem, hanem szépen átmásztam az asztalon és a karjába vetettem magam. Eszébe sem jutott apának, hogy ő is egy a választási lehetőségek közül. Úgy meghatódott, hogy nem bírta visszatartani a könnyeit.
A fiú bejegyzésére rengeteg komment érkezett, nagyon sokan idézték fel, mikor látták először sírni az édesapjukat. És sok apa is leírta, mivel hatották meg a gyerekei.
„Egyetlen egyszer láttam sírni apámat. Azt mondta, szeret, aztán három nappal később meghalt.”
„Kétszer láttam sírni apámat. Először akkor, amikor anyám hamvait szórtuk szét. Másodszor pedig, amikor elköltöztem, és ő vitt ki a reptérre.”
„Amióta apa lettem, olyan gyakran sírok, hogy elképesztő. Annyira szeretem a gyerekeimet, hogy könnyezek a boldogságtól szinte minden nap, ahogy elnézem őket. És nem szégyellem egyáltalán.”
„Rengetegszer megríkat a lányom. Csak mert olyan… tökéletes.”
És ti mikor láttátok sírni az édesapátokat? És a gyerekeitek mivel ríkattak meg benneteket utoljára? Írjátok meg kommentben!
