Már gyerekkorban megismerkedtem az alkohollal: ötéves lehettem, amikor a nagypapámnak sehogy nem tetszett, hogy egyetlen lányunokájának arca állandóan fakó, sápadt, olyan beteges. Törte, vakarta a fejét, majd elméjében felragyogott a villanykörte, és meglelte az örök érvényű és egyben kézenfekvő – a pincéjében dédelgetett – elixírt, a vörösbort. Töltött nekem egy gyűszűnyit a faluszerte hírhedt, saját készítésű borzalomból, és mihelyst az arcomat átjárta a pír, elégedetten újságolta nagymamámnak, hogy megoldotta a problémát. Oldalbordája persze legszívesebben a sodrófa után nyúlt volna, de mivel távol állt tőle a vérengzés, lehordta a sárga földig. Nagyapó vérig sértődött, mélységesen hitte a biobor erejét, és bár soha többé nem adott, a vasárnapi ebédeknél csak úgy bajusz alatt rendre megjegyezte, vörösbort kellene adni a gyereknek.
Legközelebb tizennyolc évesen kóstoltam alkoholt, de akkor is csak azért, mert már ciki volt, hogy rajtam kívül mindenki alkoholizál, én meg azt se tudom, mi az a gin. Szülinapomon nem tétováztam hát, és már a negyedik ingyengintonik után bátyám autójának hátsó ülésén kapaszkodtam, és könyörögtem, hogy állítsák meg a világot. Az első elcsúszást pokoli nehezen hevertem ki, a szervezetem nem tudott mit kezdeni a váratlanul érkező alkoholcunamival, édesanyám citromos reszelt almája kellett ahhoz, hogy megbékéljen.
A durva beavatás után úgy féltem az alkoholtól, mint a tűztől. Óvatosan kortyolgattam, kóstolgattam a különféle szeszeket, ismerkedtem a hatásukkal, utóhatásukkal. Hamar rájöttem, a röviditalokkal nem vagyok kompatibilis, a második kispohár után meg kell állni, a filmszakadás menthetetlenül beáll. Az édes italoktól már ekkor felállt a hátamon a szőr, a koktélok – tejszínes, mesterséges színű – műfajával pedig nem tudtam mit kezdeni. Végül maradtak a keserű likőrök, nagypapám tiszteletére a vörösbor – és az olyan okosságok, mint a zsír, az olajbogyó és a mértéktelen vízfogyasztás.
Az alapos kutatómunka, a mértékletesség és az erős önkontroll ellenére évente kétszer szinte menetrendszerűen leesem az arcomról, elsodor egy kellemes este, átjár a nosztalgia, a szeretet, vagy annyira elfárad az idegrendszerem, hogy a sors jobbnak véli lecsapni a biztosítékot. Elhajlok, mint a pisai ferde torony, néha sírdogálok, máskor szeretettel ölelgetem a körülöttem lévő embereket, fákat, oszlopokat, de előszeretettel megyek neki a nagyvilágnak, hogy eljussak isten tudja hova.
A másnap persze pokoli, ugyanúgy forog velem a világ, mint az első berúgásom után, a gyomrom ötpercenként fölfordul, a szívem szaporán kalapál a szégyentől, az elmém minden megmérgezett agysejtje azért dolgozik, hogy rekonstruálja az eseményeket, a lelkem pedig újabb fogadalmat tesz, hogy soha többé nem nyúl szeszes italhoz. És igaza van! Harmincöt fölött tiszta ráfizetés alkoholt fogyasztani: ebben a korban egyetlen elhajlásért három nap józanodási idővel fizet az ember. Ez még egy hozzám hasonló hülyének sem éri meg!
