Egy középkorú házaspár kereste fel a pszichológust. Miután a terapeuta megkérdezte őket, hogy mi a gond, a nő hosszasan és zokogva sorolta a szakembernek az elmúlt 15 év összes létező problémáját. Csak mondta, mondta: elhanyagolás, bensőségesség hiánya, üresség, magányérzet, szeretethiány, és egy egész lista a soha ki nem elégített érzelmi igényeiről. A szakember türelmesen hallgatta az asszony panaszáradatát, majd felállt, körbejárta az íróasztalát, és egy hatalmas szenvedélyes csókkal magához ölelte a nőt. Az asszony hirtelen elhallgatott és leült. A pszichológus a férjhez fordult és így szólt: „Látja, erre van szüksége a feleségének, hetente legalább háromszor! Meg tudja tenni?” A férj gondolkodott egy kicsit, majd válaszolt: „Nos, el tudom hozni önhöz hétfőnként és szerdánként, de péntekenként horgászni járok.”
Ez a vicc igazi közfelháborodást váltott ki nemrég egy pszichológusokból álló Facebook-csoportban. Sokan kifejezetten etikátlannak tartották e tréfás poszt megosztását, ám olyanok is akadtak, akik szakmaiatlannak titulálták a viccben szereplő terapeuta megoldását. Kicsit meghökkentem. Pontosítok: nem kicsit. Azt hiszem, nem szívesen kérnék segítséget olyan pszichológustól, akiben még nyomokban sem lelhető fel a humorérzék. Sőt, én egyenesen felvételi alapkövetelménnyé tenném ezt a készséget. Elvégre (Peterdi Pál szavaival élve):
Akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes.
Érdekes, mondhatni, elgondolkodtató dolog, hogy miközben a viccek kedvelt célpontjai és főszereplői a pszichológusok, a lélektannal foglalkozók – ki tudja miért – mostoha gyerekként bánnak a humorral. E speciális terület méltatlan elhanyagolása hátterében valószínűleg az állhat, hogy az egyén lelkében lejátszódó folyamatokat vizsgálók bizony „nem sok fogást találnak” a humoron, mondván, ez egy társas megnyilvánulás. Ám hasonlóan legyintenek az amúgy társas megnyilvánulásokkal foglalkozó szociálpszichológusok is, mivel a humor valójában az egyén szintjén fejti ki a hatását.
Szerencsére a humor, mint olyan, nem sokat törődik azzal, hogy vizslatják-e vagy sem. A társas viselkedés egyik legfontosabb „üzemanyaga”, amely – szerencsére – minden időben megtalálja a maga táptalaját, eszközeit és persze a maga embereit. A humor önmagában színtelen, szagtalan, láthatatlan, ám ha valahol nevetést hallunk, biztosak lehetünk abban, hogy kartávolságon belül van, szó szerint, mindannyiunk örömére.
Ki nevet a végén?
Jókora közhely, de igaz: a nevetés a legjobb orvosság. Tudjuk, mégsem tesszük. Mert hát miért nevessünk, ha éppen nincs rá okunk? Valóban, kissé furán nézünk arra, aki „csak úgy” nevet magában, magának. Igyekszünk is jól kikerülni, nehogy „elkapjuk”.
Márpedig nem ártana, ha ránk ragadna. Egy jóízű, szívből jövő kacagás ugyanis úgy hat ránk, mint egy jókora hörpintés az életelixírből. Hogy mást ne említsünk,
a nevetés több mint négyszáz (igen, ez nem elírás, valóban négyszáz) izmot megmozgat, köztük a tüdőt és a szív izmait is, friss vérrel ellátva és szorgosabb munkára sarkallva azokat. És akkor nem szóltunk azokról a bonyolult kémiai folyamatokról, melyek során a „gonosz” stresszhormonok visszavonulót fújnak, ezzel egy időben a szervezetünket boldogsághormon, az ember legrégibb barátja, a jó öreg endorfin lepi el.
Régóta mondják, hogy a sok nevetés nemcsak akkor és ott hat, ám mostanában már tudományos vizsgálatokkal is igazolták ezt. Számos bizonyíték van immár arra, hogy a vidámság hosszú távon is képes pozitív testi és lelki változásokat eredményezni. A nevetés fájdalomcsillapító és feszültségoldó tulajdonságait krónikus betegeknél is eredményesen alkalmazzák.
A hosszú távú hatások közül érdemes szót ejteni egy furcsa dologról is, amelyet véletlenül értek tetten a neurológusok. Megfigyelték, hogy nevetés közben a két agyfélteke elkezd „kommunikálni” egymással. És hogy ennek miért örültek annyira a kutatók? Egyrészt, mert sikerül virítani valami újdonsággal, másrészt, mert, ha ez így van – márpedig így van –, az megmagyarázza, hogy egy nevetés után miért érezzük úgy, hogy képesek leszünk megoldani az aktuális problémáinkat, legalábbis hirtelen erőt érzünk arra, hogy megküzdjünk az elénk gördülő akadályokkal. Aki nem hiszi, az most ne járjon utána, elég, ha csak olyan emberre gondol, aki gyárilag „vidámra van hangolva”. Ugye nem az a vesztes típus?
És mi ebben a vicces?
Valakinek vagy van humorérzéke, vagy nincs. Mint ahogy azt maga az elnevezés is sejteti, ez egy olyan adottság, képesség, amelyre nem lehet „gyúrni”. A köz felfogása ezúttal tévedésen alapul. Lényegében nincs olyan ember, akiben – ha csak minimálisan is, de ne volna hajlam a vicces helyzetek, a humoros történetek értésére és értékelésére. Nem véletlenül szokás mondani, hogy „egy csecsemő számára minden vicc új”. Valóban, az újszülöttek egyenlő esélyekkel indulnak a „humorérzék” kialakításának útján. Mint valamennyi viselkedési formát, a nevetést (aminek az alapja a humorérzék megléte) is a családban tanuljuk. Ösztönösen követjük a mintát, amelyet a szüleink mutatnak. Ha kisgyerekként azt tapasztaljuk, hogy bizonyos helyzetekre nevetéssel reagálnak, mi is úgy fogunk a későbbiekben. Ezzel azonban „csupán” a humorérzékünk alappilléreit építjük fel, amelyet a későbbiekben igenis lehet fejleszteni.
Cipőt a cipőboltból, nevetőizom-tuningot a dumaszínházból! A humoristák a maguk szerénynek korántsem tekinthető eszközeivel képesek arra, hogy segítsenek fejleszteni a közönség humorérzékét. Ha például egy dumaszínházi, avagy kabaré előadás alatt tapasztaljuk, hogy a tömeg nevet, ösztönösen mi is így teszünk. Akkor is, ha netán az adott poént adott pillanatban nem értettük. Ekkor próbáljuk (ösztönösen) megfejteni, vajon mi volt az az összefüggés, amit mások értettek, mi viszont nem. Az ezen való önkéntelen gondolkodással pedig jóval többet teszünk annál, mint hogy az adott poén kulcsát keresgéljük, végső soron nem teszünk mást, mint „humorra gyúrunk”.
Az egy más kérdés, hogy tényleg vannak olyan viccek, helyzetek, amelyeken, ha megfeszülünk, akkor sem tudunk nevetni. Ám ilyenkor sincs ok az aggodalomra! Nem történik más, mint hogy megtapasztaljuk a „néplélek” sajátos megnyilvánulását. Minden ellenkező híresztelés dacára ugyanis létezik a nemzetkarakterológia, és annak különböző „folyamányai”. És hogy ennek mi köze van a viccértéshez? Egy adott csoport poénjait nagy eséllyel csak az adott csoport tagjai értik. Legyen szó egy népről vagy bármilyen közösségről, a lényeg az azonos múlt, a hasonló történetek, hasonló élmények azok, amelyek megalapozzák a viccértést. Ha kimaradtunk az előzményekből, lemaradunk a poénokról. És ezt utólag aligha lehet pótolni.
Móricka és a társai
A viccek célpontjai és főszereplői általában a tréfagyárosok pozíciójához képest vagy lejjebb vagy feljebb vannak. Jellemzően kisebbségről, avagy vélt vagy valós hendikepes csoport tagjairól szólnak a poénok, illetve az „érinthetetlenekről”, a hatalom képviselőiről, akiknek maguk a viccelők vannak kiszolgáltatva. Ide tartoznak a politikusok, a rendőrök, a tanárok, sőt az orvosok is.
Jóllehet, nem szép dolog viccelődni a nálunk gyengében, és nem szerencsés viccelődni azon, akitől így vagy úgy, de függünk (és kissé tartunk), a tréfa hosszú távon és társadalmi szinten nemes célokat szolgál. Ez pedig nem más, mint az elfogadás. Ha a kisebbség tagjait fogalmazzuk bele a viccbe, óhatatlanul is megismerjük a (szub)kultúráját, szokásait, tehát – rendhagyó módon ugyan, de közelebb kerülünk hozzá. Ugyanezt tesszük tudattalanul akkor is, ha a „fölöttünk állók” a tréfáink főszereplői. Ekkor azt a feszültséget oldjuk, ami a kiszolgáltatottságunkból adódik. Lényegét tekintve mindkét szélsőséget így próbáljuk „közelebb hozni” magunkhoz, kiegyenlíteni az erőviszonyokat.
Akárhogy is, a humor rugalmas gondolkodást eredményez, elfogadóvá, megértővé, végső soron empatikussá tesz, míg a humor hiánya (vagy annak tagadása) merev gondolkodást, kirekesztő magatartásra való hajlamot jelez.
Emancipált humor? Na ne!
Az élet szinte minden területén megvetette a lábát az emancipáció. Miért pont a humor lenne kivétel?! Egyre több nő követel helyet magának a stand up műfajában. Ám minden igyekezet dacára legfeljebb ideig-óráig ragyog a csillaguk a kabaré amúgy igencsak színes égboltján.
Mentségükre szóljon, hogy – tetszik vagy sem – igenis létezik női és férfi humor. És a kettő nem keverendő! Persze meg lehet próbálni férfiakra önteni a speciális női vicceket és fordítva, ám ne várjuk osztatlan sikert. Az emancipációs törekvések humortáji kudarcának talán legfőbb bizonyítéka a társkeresés. Manapság a humor afféle dobogós kiválasztási szemponttá nőtte ki magát. A legtöbben humoros partnerre vágynak. Ám sajnos ez a vágyuk jellemzően nem teljesedik be. Még akkor sem, ha a „célszemély” tényleg vicces. A maga módján.
A humort ugyanis a férfiak és a nők is másként értelmezik. Míg a nők azt várják a jövendőbelitől, hogy az legyen oly jó fej, és vidítsa fel, akár esik, akár fúj, addig a teremtés koronái ennél szimplább dolgot akarnak: azt, hogy a párjuk nevessen a viccükön. Mindig… Mivel ez a kétféle felfogást nem vagy csak nagyon ritkán lehet közös nevezőre hozni, így a humor mint olyan gyorsan lecsusszan a dobogóról és visszakerül az „és mindig meg tud nevettetni” kategóriába.
Ennek ellenére azért voltak, vannak és vélhetően lesznek is próbálkozások, amelyek tudományosan is igyekeznek alátámasztani a humor párválasztásban betöltött főszerepét. Az úttörő e téren Daniel Doerksen, aki még zsenge pszichológushallgatóként a Simon Fraser Egyetemen végzett ez irányú kutatásokat. Konkrétan rapid randikat szervezett a nagy múltú intézményben. A Live Science-nek később nyilatkozva sajátos kísérleti módszerét azzal magyarázta, hogy bizonyítani akarta a korábbi tudományos megállapítás ellentétét, miszerint a számunkra vonzó személyt viccesnek találjuk. Igazolni akarta, hogy a humor vonzóvá teszi a másikat.
A vizsgálatban az alanyok öt-tíz, egyenként négyperces randin vettek részt. Egy-egy beszélgetés végén a hallgatók röviden kiértékelték párjukat, kitérve annak vonzerejére, humorérzékére, illetve arra, hogy romantikus értelemben érdekesnek találták-e az illetőt. Kiderült, hogy a kísérleti személyek a vicces személyeket vonzóbbnak látták, mint a csak a megjelenés alapján rangsoroló „randizók” (akik csak fotókat láttak). Talán nem meglepő, hogy a férfiaknál a humorérzéknek különösen nagy volt a hatása.
Az Ádám, az Éva és a sztendáp
Már hónapok óta tartott a mosolyszünet, amikor megkerestek. Ádám és Éva a tizedik házassági évfordulójukra készültek, mégpedig úgy, hogy az utóbbi időben kulturált lakótársakká váltak. Nem volt hangos vita és a porcelánok sem röpködtek alacsonyan. Éppen, hogy csend volt. Túl nagy csend.
Messziről látszott rajtuk, ódzkodnak egy idegent (engem) beavatni a kapcsolatuk krízisébe. Mégis úgy döntöttek, adnak egy utolsó esélyt maguknak. Bevallom, kissé rögtönöztem, amikor azt a „házi feladatot” adtam nekik, hogy menjenek el oda, ahol megismerkedtek. Egyetlen instrukcióval láttam el őket: úgy kellett viselkedniük, mintha akkor látták volna először a másikat.
Tudtam, hogy megcsinálják. Igazi „jó tanuló” típusok voltak. Egymástól függetlenül vették meg a jegyeket. Ugyanabba a sorba. Egy stand up comedy előadásra „voltak hivatalosak”, ott volt az első nagy találkozás. Úgy érkeztek, mint anno, külön-külön. Sőt, egyedül készülődtek, és abban sem voltak biztosak, hogy a másik elmegy-e. Önfeledten nevettek a poénokon, „átmeneti szingliként” annyira jól érezték magukat, hogy hirtelen el is felejtették, miért vannak ott, és hogyan jutottak el odáig. Ez az este viszont nem a kesergésről szólt…
A műsor közben önkéntelenül összenéztek minden olyan poénnál, ami mindkettőjüknél „csattant”. És voltak olyanok, amelyek csak náluk csattantak. Nem véletlenül. A közösen megélt helyzetek, élmények és emlékek nem váltak köddé. Mint ahogy a hozzájuk kapcsolódó érzések sem, amelyeket az egyes poénok újra előhívtak a memóriájuk hátsó fiókjából.
A jól sikerült estéről szelfit is készítettek, amit melegében elküldtek nekem. Tudtam, hogy nem jönnek vissza, mégis örültem. Magától értetődő volt, hogy Ádám és Éva egymásnak lettek teremtve. Akkor este számukra is egyértelművé vált. És a stand up előadás volt a „bontóperdöntő” bizonyíték.
