Ha nincs lehetőségem dupla tejeskávéval indítani a reggelt, komoly hiányérzet üldöz egész nap. Fogmosás előtt kötelező a fogselyem, utána a szájvíz. Ha ettől eltérek, egész nap fogat szeretnék mosni. Mielőtt autóba ülök, megmarkolom a visszapillantóra akasztott ólomüveg angyalfigurát, és a védelmét kérem. Ha ezt elfelejtem, nem érzem magam biztonságban. Ebéd előtt mindig megterítek: tányér, szalvéta, evőeszköz, pohár. Ha nincs meg ez a körítés, nem esik jól az étel. Lefekvés előtt hatvan másodpercen át gyertyaállásba vágom magam, mert sok évvel ezelőtt elhittem valakinek, hogy csodát tesz a visszerekkel. Ha ez kimarad, képes vagyok éjjeli 3-kor arra ébredni, hogy fájnak a lábaim. Hosszan sorolhatnám azokat az apró rituálékat, amikbe makacsul kapaszkodom, mert ha nem tartom be őket, beüt a lelki disszonancia.
Fotó: Thinkstock
A mindennapjaimat keresztül-kasul átszövő furcsaságokkal nem vagyok egyedül, minden embernek megvannak az apró hóbortjai. Van, aki nem tud könyvolvasás nélkül elaludni, más kötelezően kihagyja a lépcsősor utolsó fokát, de akad olyan is, akinek a reggeli újság, az esti séta vagy épp a munka utáni egy deci vörösbor a kötelező pillanat. Onnan lehet tudni, hogy rituáléval van dolgunk, hogy komoly hiányérzetünk van, ha (akár csak egy napra is) elhagyjuk őket. Ha a szertartást valami megzavarja, az ember elbizonytalanodik vagy elégedetlen lesz, hiszen a biztonságérzetén esik csorba.
Robotpilóta üzemmód
A rituálé pszichológiai ereje szabályszerűségében rejlik: ezekben a pillanatokban nem az ember irányít, hanem a szokása, ami olyan biztonságos perceket „okoz” az embernek, amikor szabadjára engedheti gondolatait, bambulhat, elmerülhet. Legyen szó egy hektikus munkanapról, egy feszült, megbeszéléssekkel terhelt délelőttről, a reggeli kávé, az ötperces cigiszünet olyan állandó és stabil pillérei a napnak, amik az ember lelkének megnyugvást hoznak. A rituálé további fontos szerepe, hogy struktúrát ad a napnak: a 12:00 órai ebéd, a 16:00 órás dupla presszó, a 17:15-ös HÉV, ami hazavisz, átmenetet jelentenek a nap egyik fejezetéből a másikba. Az apró szertartásokhoz való ragaszkodás az emberi agy „igénye”, ami folyton rendszert, szabályosságot adó struktúrák után kutat. Ha eltérés mutatkozik ezekben a mintában, az emberben automatikusan bekapcsol a bizonytalanság.
A rítus fontosságát az is érzi, akinek nincs ilyenje, mert mihelyst „besétál” egy másik ember világába, szinte biztos, hogy szembetalálja magát egy furcsa hóborttal – gondoljunk csak a vécéülőke fel- és lehajtásának kényes problémakörére –, amit ha nem tart be, hamar feszültséget generál.
Szertartásainknak persze nemcsak pozitív vetületük lehet, hamar átcsaphatnak kényszerességbe: az érintett képtelen elengedni őket, tulajdon szokása lesz a kényszerzubbonya. Ezt erősítik az olyan könnyen elejtett mantrák is, hogy „a reggeli kávé nélkül nem tudom elkezdni a napot”.
A kényszerességtől eltekintve szakértők szerint rengeteg olyan élethelyzet van, amikor nem árt tudatosan törekedni a szertartások kialakítására. Tipikusan ilyen a nyugdíj kezdte vagy a gyászidőszak. Ezek mind olyan állapotok, amikor az ember korábbi szent forgatókönyvei eltűnnek, helyettük pedig újakat kell találni ahhoz, hogy a belső káoszt elkerülhessük.
