A nyolcvanas évek elején születtem, ami egy csomó mindent jelent. Most azon túl, hogy popkulturálisan a valaha volt legmenőbb években jött a világra az én generációm. Remélem, elég a legjobb Star Wars-részt (ami természetesen A Birodalom visszavág) és a legmenőbb Talking Heads- és David Bowie-albumokat említenem.
Az 1980 körüli születési év például azt jelenti, hogy mi voltunk az elsők, akik rácsodálkoztunk az internetre
(konkrétan nem hittük el, hogy leírunk egy mondatot az egyik gépen, és az azonnal megjelenik egy másikon),
megszoktuk, hogy a filmek különleges effektjei (hol jobb, hol rosszabb) számítógépes animációval készülnek, tamagocsikat próbáltunk életben tartani (erre még visszatérünk), ébren kellett maradnunk, hogy láthassuk a durvább klipeket az MTV-n, a mémhumor csúcsa Szalacsi és Polgár Jenő volt (kivéve, hogy nem tudtuk, mi az a mém), hárommásodperceztünk a mobilon, citromailen regisztráltunk és Altavizslán kerestünk. Mi voltunk az elsők, akik pc, Nintendo és Playstation előtt játszottak (na jó, a másodikak, ha a nyolcvanas évek szűk, de élénk buheracommodore-os és -amigás szubkultúráját is számoljuk), akik betárcsázós modemmel töltötték le éjjelente a három-négy mp3-at (ennyi fért át a sávszélességen), azaz
mi voltunk az elsők, akiket azzal szekáltak a szüleink, hogy állandóan a gombokat nyomkodjuk ahelyett, hogy a szabad levegőn szaladgálnánk,
ahogy ők tették, nyilván.
Szüleink generációs narratívája valahogy úgy nézett ki, hogy volt egy varázslatos, erdős-mezős gyerekbirodalom a szocializmus árnyékában, ahol a stramm, csibész, de jószívű gyerekek ágakkal meg botokkal a lábuk között nyargalásztak, hemperegtek a fűben, meg ilyenek, a fantáziájukat használták mindenféle kütyük helyett, ha pedig leszállt a nap, koszosan, fáradtan, de boldogan rohantak haza, ahol már várta őket a zsíros kenyér, a vajas-mézes vagy valami hasonló egyszerű, olcsó, de tisztességes proletárkaja. Ezzel a bukolikus idillel szemben mi a sötét szobában ültünk és gépeztünk, a gépezésnek márpedig természetesen semmi értelme.
Fotó: Getty Images
Az, hogy mi már geekként nőttünk fel (vagy geekekkel voltunk körülvéve), azt is jelenti, hogy mi már nem tudjuk ugyanezt előadni a gyerekeinknek arcvesztés nélkül, ha egyszer kamaszok lesznek. (Vagy mondjuk ha egyáltalán megszületnek, de ez messzire vezet.) A mi fentiekkel analóg nagymonológunk ugyanis valahogy úgy nézne ki, hogy
nem hiszem el, hogy egész nap a telefonodon meg a tableteden instázol meg snapchatelsz meg mit tudom én, mit csinálsz, az én időmben a gyerekek még tizenöt pixeles tamagotchikat neveltek, sötét szobákban honfoglalóztak és tevekluboztak, vagy éppen a butatelón döntöttek rekordot Snake-ben, istenkém, az volt csak az igazi gyerekkor!
Vagy fogjuk meg a helyzetet a pozitív végén: a mi gyerekeink lesznek az elsők, akiknek van esélyük megúszni az üres és dögunalmas szülői szónoklatokat, egyszerűen azért, mert a szülők (mi) még emlékeznek rá, hogy ugyanolyan „értelmetlen” dolgokat csináltak, mint a mostani kamaszok. Még akkor is, ha ugyanúgy nem értik, mit csinálnak a kütyüiken, ahogy a mi szüleink sem értették, hogyan tudjuk a fél életünket a képernyő előtt tölteni. A mai kamaszok ráadásul nem csak a fél életüket töltik (a mieinknél sokkal kisebb, de fejlettebb) képernyők előtt: egy három éve készült amerikai kutatás szerint a 12 évesnél idősebb gyerekek napi kilenc (!) órát vannak jelen online a legkülönbözőbb felületeken. Azaz nem csak életük jelentős részét teszi ki az okosteló és a számítógép, hanem konkrétan az egészet.
Segítünk! Összegyűjtöttük a kamaszok titkos (értsd: online, hiszen erre van a legkevesebb rálátásunk) életéből öt olyan dolgot, amit az átlagos, napi nyolc órában dolgozó, a saját életével is éppen csak lépést tartó szülő valószínűleg nem lát, vagy ha látja, akkor sem érti, miért és mire jó. Sexting, zaklatás, erőszak és függőség – haladjunk egyenként!
Snapchat
A világ egyik legegyszerűbb képküldő appja általában kész rejtély az azt nem használó felnőttek számára. Az Instagramot értjük: kipakoljuk a képeket, amelyeket mindenki lát, aki követ minket, ahogy mi is látjuk azokét, akiket követünk. A Snapchat ehhez képest két nagyon fontos helyen tér el:
- a képeket, videókat közvetlenül küldhetjük egy-egy címzettnek;
- egy idő után maguktól eltűnnek a tartalmaink.
Az utóbbi a legfontosabb: felszabadítja a használót az internet egyik alapvető elvének nyomasztó terhe alól. Ez pedig az, hogy ami egyszer felkerül, az nem tűnik el soha; főleg akkor nem, ha az érintett maga próbálja eltüntetni.
A Snapchat a maga rövid, velős üzeneteivel a tinik körében méltán népszerű közösségi oldal, amelynek megvannak a maga komoly veszélyei. Aki még nem találta ki, annak ideírjuk:
Sexting.
Bizony, az eltűnő képek és videók ideális meztelenszelfi-hordozók, annyira, hogy a netes szexipar egyik legjövedelmezőbb csatornájává vált a Snapchat, ahol a webkameramodellek konkrétan árlistán kínálják szolgáltatásaikat. A Snapchat 2011-ben még újdonságnak számító ötleteit azóta átvette az Instagram és a Facebook is, többek között éppen ezért komoly pénzügyi bajban van az appot fejlesztő cég, a jövőben sok változás érkezik majd.
A tiltás szokás szerint nem vezet sehová, inkább kérdezzük meg, használja-e a gyerek, ha igen, mik a tapasztalatai, és ha gyanús, hogy belerángatják valamibe, legyünk nagyon-nagyon megértőek, és soha ne ítélkezzünk. Az internet nagy és veszélyes hely, és tele van olyan magukat meggyőzően előadó alakokkal, akik sokkal ügyesebben rá tudják venni a gyerekünket erre-arra, mint amilyen ügyesek mi valaha is leszünk.
Ask.fm
Még a Snapchatnél is sokkal egyszerűbb felület, végképp rejtély, mitől megy ekkorát a tinik körében, de az biztos: nagyot megy. Az Ask.fm-en két dolgot tudsz csinálni: kérdést feltenni valakinek és neked feltett kérdésre válaszolni. Szöveggel, videóval, emojival. Ennyi. A kérdések és a válaszok nyilvánosak, nem kell okosnak, ügyesnek vagy sztáralkatnak lenni, elég, sőt nyert ügyed van, ha van kiállásod, némi stílusod, és élvezed, ha egy kicsit provokálhatsz másokat.
„Nem tudom, mit csinálok, de jönnek” – nyilatkozták a 444-nek évekkel ezelőtt a közösségi oldal tinisztárjai, Szalay „Ricsiivagyok” Ricsi és Szabyest. Mindkettőnek többmilliónyi lájkja és több százezer forint értékű, az oldalon felhasználható „ajándéka” van.
Amilyen ártatlan szórakozásnak tűnik ez, annyira veszélyes. Kérdezni – vagy éppen sugallni, pletykálni, vádaskodni, hiszen nem kötelező, hogy a kérdés végén kérdőjel legyen – bárki tud ugyanis, méghozzá névtelenül is, innentől kezdve pedig tökéletes terep az Ask.fm az internetes zaklatáshoz. Ahogy az ezek után borítékolható, van is itt minden a képekkel és más személyes adatokkal visszaéléstől kezdve a fenyegetésen át az öngyilkosságba kergetésig; ha a zaklatók elég kitartóak, és az áldozatok elég labilisak, az utóbbi is sikerülhet. A „profi” bántalmazók másokat megszemélyesítve, lopott profilképpel randalíroznak, így megszégyenítve a tiniket, sokan lettek már öngyilkosok világszerte. Magyarországon négy éve még az Igazságügyi Minisztérium is feljelentette az Ask.fm-et, ami a Lettországban működő szolgáltatást nyilván nem ijesztette meg, de a felek azóta szigorították a szabályozást.
PUBG
A betűszó a faramuci és érthetetlenül hosszú PlayerUnknown’s Battlegrounds című többjátékos online lövöldözős játékot takarja, amelyet tavalyi megjelenése óta tízmilliók játszanak, jó részük kamasz. A recept szokás szerint pofonegyszerű: a játék meccsekből áll, ezek lényege, hogy száz játékos egy hatalmas térképen landol, ahol fegyverek, eszközök és járművek minél kreatívabb kombinálásával kell kiiktatni a másikat, amíg csak egy marad, mint a Hegylakóban.
Ezt a felállást annyival csavarja meg a program, hogy a játéktér egy idő után szűkülni kezd, azaz a fogyatkozó népességnek már arra is figyelnie kell, hogy a közeledő erőtér elől fusson. Más trükkje nincs a PUBG-nek, sőt még a grafikája is csúnyácska, végképp nehéz megérteni tehát az elképesztő sikert; valószínűleg elsőként és ügyesen tálalva hozta be a köztudatba ezt az azóta battle royale-ként elhíresült játékmódot, ami azóta mobilon és Xbox-konzolon is futtatható.
A legfontosabb azonban: hiába a lövöldözés és a gyilkos verseny, a PUBG addiktív, de ezen túl viszonylag ártatlan és ártalmatlan szórakozás. Az erőszak már csak a béna grafika miatt is stilizált, nehezen komolyan vehető (a kamaszok sem emiatt játsszák), a játék pedig inkább abszurd és vicces helyzeteket szül, mint agressziót. Nem itt akarjuk eldönteni az örök vitát, hogy az öldöklős játékoktól erőszakosak lesznek-e a gyerekek, de az biztos: ha igen, nem a PUBG lesz a ludas. Szóval ne csavarjuk ki a gyerek kezéből a kontrollert, inkább kérdezzük meg, mit csinál, kikkel játszik, mit élvez benne – és vegyük rá, hogy két-három meccsenként álljon fel és mászkáljon kicsit, neki sem lesz jó, ha egy éven belül gyógytornászhoz küldi az iskolaorvos!
Gameplay-videók
Jellegzetes, a 2010-es években kialakult, és felnőtt fejjel – diplomatikusan fogalmazva – mérsékelten érthető műfaj. Lényege, hogy művelői videójátékokkal játszanak (lehetőleg minél sikeresebbel és minél újabbal), az egészet közvetítik, és közben kommentálják, mi történik éppen. Két okból iszonyú sikeresek a gameplay-videók: egyrészt azért, mert így azok is egy kicsit részesei lesznek a játéknak, akik nem tudják megvenni azt, másrészt meg azért, mert aki jól játszik és viccesen, szórakoztatóan kommentál, nagyon könnyen sztár lehet a YouTube-on vagy a kifejezetten erre a célra létrehozott videómegosztókon, mint például a Twitch.
A gameplay-videókra a fentiek miatt rengetegen keresnek rá, és ha a közönségnek becsípődik egy-egy youtuber stílusa, akkor hónapok alatt összejöhet a többmilliós vagy több tízmilliós követőbázis. A YouTube legismertebb és legnézettebb arca is éppen gameplay-videókból él (a reklámbevételeknek hála nagyon-nagyon jól), ő PewDiePie, aki tényleg főállásban űzi ezt. „Karrierje” azonban kis híján derékba tört pár éve, amikor lekapcsolták rasszizmus és antiszemitizmus miatt. Némi béna magyarázkodás és bocsánatkérés után visszasomfordált, jelenleg nemcsak játékvideókat készít, hanem a legkülönbözőbb témákban próbál érvényesülni. 3600 videónál és majdnem 67 millió (!) feliratkozónál tart.
A tanulság? A hatalmas népszerűség nem jelenti azt, hogy az ember biztosan nem egy seggfej – sőt. Ezt mi persze tudjuk, de a gyerek még nem biztos. Figyeljünk rá, kik a példaképei. És bármilyen kegyetlen is, oszlassuk el az illúziót, hogy youtuberkedésből Magyarországon könnyű megélni. (Ha videózni akar, azt persze támogassuk, egyrészt nagyszerű önterápia, másrészt mégiscsak ez a jövő!)
Minecraft
Ezt a rendkívül sikeres és szinte bármin futtatható számítógépes játékot a legnehezebb elmagyarázni. Elöljáróban csak annyit: ha a gyereked rengeteget játszik vele, nem hogy megijedni nem kell, hanem egyenesen gratulálunk, kreatív és érdeklődő utódot hoztatok létre! A Minecraft ugyanis egy kockablokkokból álló – így aztán elsőre elég furcsán kinéző – világban játszódik, ahol a cél első körben a gyűjtögetés, építkezés és a túlélés. (Éjjelente például jönnek a zombiszerű creeperek, de az óriáspókok is elég kellemetlenek tudnak lenni.)
Első körben: a játék ugyanis egy idő után kinyílik, és a végtelen variációban kombinálható alapanyagoknak, na meg a hatalmas szabadságnak hála gyakorlatilag bármit létrehozhatunk benne. Nem fogja a kezünket, alig-alig van cél, történet még annyi sem; a gyerekek találják ki, mik szeretnének lenni, és mit akarnak kezdeni a világgal. A Minecraftot eredetileg egy svéd programozó hozta össze segítség nélkül (!). Markus Alexej Presson később beszállt a Mojang nevű fejlesztőcsapatba, ők jelentették meg a játékot hét éve, 2014-ben pedig iszonyatos (de megérdemelt) összegért vette meg őket a Microsoft.
A Minecraft a tízes évek egyik legfontosabb és legszórakoztatóbb találmánya, támogassuk hát, ha a gyerek rácsavarodik! A függőséggel persze vigyázni kell, de az egész legfeljebb annyira veszélyes, mint a sakk. Kérjük hát meg, hogy mutassa meg a világát, járjuk be együtt, és meséltessük, nagyon hálás lesz, mi pedig egy kicsit megismerjük a világ legnehezebben megismerhető emberét: a kamasz gyerekünket.
