Drága Peti,
Talán emlékszel még, én birtokolom családunk valamennyi kopott fotográfiáját, amin felmenőink, szüleink és megannyi ismeretlen oldalági rokon mosolyog egy boldog pillanatnak. Köztük van egy kép, a szívemnek az egyik legkedvesebb: ötéves édesapánk öleli kétéves öccsét, foghíjas szájuk a fülükig ér, és olyan erősen szorítják egymást mintha csak sejtenék, pár évtizeddel később messze sodorja őket egymástól az élet. Ez a kép a nappalim falán kapott helyett, aranyozott keretben, paszpartúval, jó magasan, hogy mindennap lássam és emlékeztessen rá: nekem is van egy testvérem, és nem engedhetem, hogy éket üssön közénk idő, távolság, konfliktus.
Fotó: Thinkstock
A köztünk tátongó hat év sokáig áthidalhatatlannak tűnt, hosszú éveken irritáló kolonc voltam számodra, egy hisztis kishúg, akivel nemcsak a gyerekszobán kellett osztoznod, de a szüleid figyelmén, szeretetén is. Ha ez nem lett volna épp elég, az idődből is kihasítottam egy jókora darabot, ha a szülők güriztek, te lettél az én gyámolítóm. Tudom jól, a hátad közepére kívántál, szívesebben rúgtad volna a bőrt a grundon, udvaroltál volna a szeplős Katinak, csúzlival kergetted volna a madarakat a veteményesből, vagy lökted volna izomerőből a rollert, hogy újra te lehess a József Attila utca leggyorsabbikja. Ám miattam gyakran le kellett erről mondanod, nyafka kishúgodnak más programra fájt a foga: meséért, babákért és vízfestékért hisztizett.
Ekkor még nem tudtam, mekkora áldozatot hozol értem, nem tudtam, hogy a vágyaidból faragsz le azért, hogy nekem jó legyen; hogy tulajdon életedben a második helyre csúszol, hogy már tizenévesen megtapasztald, milyen az, amikor az életet nem úgy szövik, ahogy megálmodod. Más nagytestvérekhez hasonlóan te is választhattad volna, hogy rám csapod az ajtót, türelmetlenül elzavarsz, ugratsz vagy zrikálsz, de nem, te más voltál: türelmes, kedves és körültekintő maradtál, hogy Rozikának a haja szála se görbülhessen.
Hiányod kellett megtapasztalnom ahhoz, hogy felfogjam, mennyi mindent tettél értem. Tizennégy voltál, amikor egy távoli középiskola korhadt kollégiuma – egy rozoga íróasztal, egy elhasznált emeletes ágy felső traktusa – lett az új otthonod. A szegényes körülmények ellenére te boldog voltál, vonzott az ismeretlen, a szabadság, a kihívások – én azonban hosszú hónapokon át a takaróm alatt sírdogáltam: hiányoztál, féltettelek – és gyászoltam a testvérem.
Az élet hullámvasútja aztán téged jobbra vitt, engem balra, és bár távol kerültünk egymástól, lelkünk egy hátsó szegletében mindennél biztosabban tudtuk: a bajban ott vagyunk egymásnak. Így kaptam tőled havi zsebpénzt, bőrkabátot és repülőjegyet, vigasztaltál, ha szakítottak velem, ha híztam húsz kilót, de ha kellett, telefonon keresztül igyekeztél megágyazni fejemben a statisztikának. Időközben én is felnőtté értem, felfogtam, mekkora kincs a testvér, és szó nélkül ugrottam és ugrom, ha segítenem kell – közben pedig sokszor eszembe jut: soha nem tudom “visszafizetni” azokat a gyerekéveket, amikor a testőröm voltál.
Apánkat és testvérét nézem a képen: körülbelül ennyi idősek lehettek mint most mi, amikor a féltékenység eltépte köteléküket. Húsz éve már annak, hogy nem beszélnek, hogy egymás szemében rég meghaltak már. Nem maradt más “belőlük”, mint a tanulság: nem követem a példájukat, én életem végéig jó testvéred maradok. Pont olyan jó, mint te!
