Anna néni tizenkét éve szomszédom. Mindennap látom a konyhaablakból: reggelente pontban tízkor kiül a gangra, egy puhára párnázott karosszékbe, hogy aztán az eget, a szomszédokat kémlelje, vagy behunyja a szemét, hogy sütkérezzen, emlékezzen. Békés ücsörgését időként megszakítja, lendületet vesz, járókeretébe kapaszkodik, és feláll. Testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, nagy levegőt vesz, és megindul a gangon. Száz lépés, ennyi a napi penzum, hogy kilencvenéves lábait valamelyest mozgásban tartsa.
Az ablakon keresztül is látom: szentségel. Rozoga testét, ólomnehéz lábait, gyenge csuklóját, az új csípőprotézisét szidja, mert ő legszívesebben szaladna, le a negyedikről, be a taxiba, meg se állna a Duna-partig, a Balatonig, Portugáliáig vagy a szülőfalujáig, ahova gondolatban mindennap visszatér. Teste fáradt ugyan, de elméje éles, szelleme mind a mai napig szárnyal, pont úgy magyaráz, mesél, tanít és könyörög, mint tíz éve, amikor beköltöztem.
Anna néni már akkor a járókeret és a magány fogságában élt, és bár rég messzire hajította volna az életet, az nem ereszti, makacsul és büszkén pulzál sötétkék ereiben – de csak napközben: a sötét este engedi a jajgatást, ilyenkor nemcsak a testét, de férjét, gyerekeit, unokáit is siratja. Előbbit negyven éve rabolta el az örök hallgatás, utóbbiak pár éve léptek ki az életéből, igaz, csak három országhatárral arrébb. Anna néni kettesben maradt önmagával, és a lakása négy falával, a negyedik emelettel, a mindig változó arcú szomszédokkal, az öreg muskátlikkal, a rozoga járókerettel, a félelmetes magányával, ami lassan az őrületbe kergeti.
Egyetlen társasága Edit, a hatvanas gondozó, aki minden áldott nap becsönget hozzá, és kerek hatvan percig marad: ebédet és gyógyszereket hoz, bevásárol, postára megy, és szapora léptekkel iszkol a lifthez, nehogy Anna néni keresztje őt is leterítse. Mert Anna néni magánya olyan terhes, hogy abba csak összeroppanni lehet.
Első találkozásunk alkalmával nagyon megsajnáltam őt, új szomszéd lévén kedvesen bemutatkoztam neki, ő pedig a jó szó hallatán azonnal a karomba kapaszkodott, és csak szorította, nehogy megszökhessek. Később aztán mindennap az én ajtóm elé kormányozta járókeretét, és addig csoszogott fel-alá, amíg ki nem léptem, majd – mint akinek nincs második esélye – levegővétel nélkül mesélt, panaszkodott, kérdezett. Az ilyen beszélgetésekből menekülni rendre csak úgy tudtam, ha megesküdtem, hogy este becsöngetek hozzá, és megiszom vele egy teát.
A tíz év alatt több száz liter teát megittam a társaságában, élete sok évtizedét keresztül-kasul végighallgattam vagy százszor, fizikatanár lévén leporoltuk a gimnáziumi tananyagot, átnyálaztunk minden fényképalbumot, megjártuk a történelmet, elkanalaztunk sok liter laktózmentes vaníliafagylatot, a világot is rendre megváltottuk, de egy dolgot soha nem sikerült megoldanunk: a magányt.
Boncolgattuk, elemeztük, atomjaira szedtük, de megszabadulni tőle sehogy nem sikerült. Nem segítettek ebben a filmek, a könyvek, a magazinok, a bakelitlemezek, az internet, ahogy nem könnyített terhén a kertészkedés, a főzés, a festés és a telefon sem – én pedig kifogytam az ötletekből, a türelemből, a szabadidőből, egyre kevesebbszer tudtam és akartam teázni a nyolcvanéves asszonnyal, akit egyre kisebbre aszalt a magány.
Nemrég aztán velem is nagyot fordult az élet. Sok év után egyedül maradtam: kettesben a négy fallal, a negyedik emelettel, az emlékekkel – észrevétlen albérlőtársammá vált a magány. A lakáshoz láncolt, kínzott, sanyargatott, és emlékeztetett: a konyhaablak túloldalán egy másik nő pont úgy sírdogál, mint én.
