Kézmosás egymás után háromszor, számolás százszor százig – gyerekek a kényszerek börtönében

„Mi lesz, ha megbetegszem?” „Mi lesz, ha valami baj történik velem vagy valakivel, akit szeretek?” Ilyen és ehhez hasonló, kínzó kérdések mindannyiunk fejében megfordultak már, nem is egyszer. És biztosan szintén ismerős az a helyzet, amikor úgy érezzük, elindulás után vissza kell fordulnunk a lakásba, hogy meggyőződjünk róla, valóban elzártuk a gázt, kihúztuk a vasalót a konnektorból… De képzeljük el, mi lenne, ha ezek a nyomasztó gondolatok és késztetések átvennék az irányítást a mindennapjaink felett! Akaratlanul, kéretlenül újra és újra előre tolakodnának. Még belegondolni is ijesztő, ugye? A kényszerbetegségben szenvedő gyermekkel ez történik.

„Igen, állandóan visszatérő szorongáskeltő gondolatok gyötrik őket, és még ha tisztában vannak is azzal, hogy ezek irracionális feltevések, rendkívüli feszültséget okoznak nekik – mondja Németh Laura, a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház vezető klinikai szakpszichológusa. – A gondolatok okozta szorongást úgynevezett kényszercselekvésekkel, rituális cselekvéssorokkal igyekeznek enyhíteni. Például hosszú kézmosással, ellenőrizgetéssel, rendezgetéssel vagy akár mentális rituáléval – ilyen az imádkozás vagy a számolási kényszer.

Kényszer vagy apró babona?

A tünetek nagyon változatosak lehetnek. A közös bennük az, hogy legalább egy órát elvesznek a napból.

Tudtam, hogy butaság, de mindig háromszor mostam kezet egymás után. Mind a háromszor pontosan huszonnyolcszor kellett megforgatnom a szappant a kezemben. A sorozatok között pedig pontosan középre állított csappal lemosni. Ha kiesett a szappan, az egészet elölről kezdtem.

„Első hallásra furcsának tűnhet, de én azt szoktam mondani a szülőknek, hogy terápia szempontjából szerencsésebb, ha kényszercselekvések és hozzájuk kapcsolódó kényszergondolatok is jelen vannak, mint az, amikor csak utóbbiak gyötrik a gyermeket. A kényszercselekvés könnyebben megragadható, enyhíthető, ezért a gyerekek hamarabb élik át az első sikerélményt, ami jelentős motiváló erőt jelenthet a későbbi küzdelem során – magyarázza Németh Laura. – Egyébként a diagnózis felállításának a kritériuma az említett időbeli tényező mellett az, hogy e tünetek úgynevezett funkcióromlást okozzanak a mindennapokban. Ilyen például az, hogy a gyerek késik az iskolából a reggeli készülődés ceremóniái miatt, az esti lefekvés kitolódik, emiatt hosszútávon kimerült lesz, romlik a tanulmányi eredménye, a családtagok gyakran vitatkoznak. A gyerek pedig egyre inkább kimarad a közösségi eseményekből.”

Általában az érintett gyermeknek van „betegségbelátása”, vagyis szeretne a kényszerek csapdájából kiszállni, mert az szenvedést okoz számára.

„A diagnózis akkor is felállítható, ha ez nincs meg, viszont akkor nehezebb a gyógyuláshoz vezető út – fűzi hozzá a klinikai szakpszichológus. – A tünetek általában hét- és tizenkét éves kor között kezdődnek, és gyermekkorban kétszer annyi fiút érintenek, de a nemi különbség a későbbi életkorokban kiegyenlítődik. El szoktuk mondani azt is, hogy különbséget kell tenni a kényszeres tünetek és apró babonák vagy fiatalabb életkorban a biztonságra való törekvés kísérőjelei között. Ilyen lehet például az, amikor a kisgyerek ragaszkodik bizonyos tárgyakhoz, esti búcsúzási szertartásai vannak. A gond akkor kezdődik, ha ezek a szokások értelmetlen rituálékba torkollnak.

A kényszerbetegség kialakulásában pszichológiai és biológiai tényezők (például a genetika vagy az agy biokémiai egyensúlyának felborulása) egyaránt szerepet játszanak. Egyes családokban feltételezhető a betegségre való hajlam, de ennek a háttere még nem teljesen tisztázott.

„Az biztos, hogy családi halmozódás egyértelműen megfigyelhető. És azt is tudjuk, hogy e betegségre hajlamosaknál egy stresszhelyzet belobbanthatja a kényszeres tüneteket. Egy páciensemnél például csupán annyi történt, hogy a fogászati kezelése alatt az orvos egy pillanatra levette a kesztyűjét, és ez elegendő volt ahhoz, hogy a kislánynál beindítsa a fertőzéstől való rettegés kényszergondolatát és a »higiénés óvintézkedések« láncolatát. De számtalanszor előfordul az is, hogy ilyen konkrét kiinduló pontot nem találunk.”

Ahogyan a betegségek többségénél, úgy az OCD azaz az obsessive-compulsive disorder – ez a kényszerbetegség angol neve – esetén is annál nagyobb az esély a sikerre, minél korábban kezdik a terápiát.

„Nem győzzük hangsúlyozni, hogy komoly pszichiátriai betegségről van szó, és fontos a minél korábbi, adekvát kezelésbe vétel, mivel e nélkül a tünetek rövid időn belül felerősödhetnek” – hívja fel a figyelmet Németh Laura.

Az egész család rabságban

Ha pisilni mentem, mindig számoltam, hogy meddig tart: egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét… végig, amíg folyt, gyorsan kellett sorolnom a számokat. És párosnál kellett megállnia.

A többször említett tisztálkodási rituálék a kényszerbetegség legismertebb tünetei a laikusok körében, de számos egyéb területen is jelentkezhetnek kényszerek, például ellenőrizgetés, újraírás, újraolvasás, mozdulatismétlés, rendezgetés, szimmetriára törekvés… S a tisztálkodással kapcsolatos ismétlődő cselekvéssorok is igen színesek, mivel nem csak azt veszi észre a szülő, hogy a fürdőszobában eltöltött idő egyre nő, hogy vészesen fogy a szappan, hanem azt is, hogy a gyermek például csak zsebkendővel, könyökkel hajlandó lenyomni a kilincset, vagy éppen rendszeresen megkérdezi, „nem lesz baj, ha ehhez vagy ahhoz hozzáérek?”

Így nem csoda, hogy gyakran kínszenvedés elindulni az iskolába a kényszerbetegséggel küzdő gyerekkel.

„Kezdetben a kényszerek elsősorban inkább otthon jelentkeznek, ahol a gyerekek a legnagyobb biztonságban érzik magukat, ilyenkor az iskolában még képesek kontrollt gyakorolni a tüneteik felett. Igyekeznek titkolni osztálytársaik elől például azt, hogy mindent újra és újra ellenőriznek, hogy újra és újra olvassák ugyanazt a sort, hogy újra és újra kiradírozzák majd újra és újra leírják ugyanazt a szót – teszi hozzá a szakember. – Ha az iskolában is jelentkeznek a tünetek, az állapotromlást jelezhet.”

De az élet egész más területein is ott lehetnek a kényszercselekvések. A szülő például csak annyit vesz észre, hogy a gyermeke nem iszik annyi folyadékot, mint korábban, aztán lassan kiderül, azért nem, mert számára ez szenvedést okoz, mivel minden egyes kortyot meg kell számolnia, és egyszerűen nem akarja elkezdeni a rituálét.

És akkor még nem ejtettünk szót arról, amikor a gyermeket szexuális tartalmú, számára félelmet keltő kényszergondolatok gyötrik, és ennek a feszültségnek a feloldására jelennek meg a kényszercselekvések.

„Ez lehet egy újra és újra bevillanó félelmet keltő szexuális kép – folytatja a példák sorát Németh Laura. – Egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a mai gyerekek túl korán találkoznak olyan internetes vagy egyéb tartalmakkal, amelyek még nem nekik valók, s szorongást keltenek bennük, illetve a látottakat nem tudják feldolgozni. Egy lány például nem volt hajlandó leülni olyan székre, amelyen látta, hogy előtte más is ült, mert attól félt, hogy mi lesz, ha teherbe esik. Egyébként nála vissza tudtuk bontani, mi indította be ezt az irracionális félelmet: egy barátnőjének története, aki meztelenül fürdött a kedvesével, és tartott ennek a következményeitől. De vallással kapcsolatos kényszergondolatok is felbukkanhatnak, például irracionális félelmek Isten büntetésétől.

A kisfiam kedvéért mindig levettük az összes felsőruházatunkat már a bejárati ajtónál. Azt mondta, különben bevisszük a koszt és a fertőzéseket a lakásunkba. Naponta többször fertőtlenítettük a konyhapultot a kérésére.

Van még egy nagyon fontos jelenség az érintett családokban, ez az úgynevezett kiterjesztett kényszer. „Ez az az eset, amikor a gyerek a szülőt is bevonja – magyarázza a klinikai szakpszichológus. – Ilyenkor az édesanya vagy az édesapa helyette ér hozzá a kilincshez vagy nyitja meg a vízcsapot, mert segíteni szeretne, mivel nem bírja nézni, ahogyan a gyermeke szenved vagy éppen a gyermeke kéri meg arra, hogy csinálja végig a rituálé egyes elemeit helyette. A terápia része az is, hogy a szülőt fokozatosan kivonjuk a kényszerek elvégzéséből, mivel ezzel a viselkedésével hosszútávon inkább kiszolgálja a tüneteket, súlyosbítva ezzel a helyzetet.”

Nagyobb siker, mint egy ötös bizi

Mindezen problémák megoldása komplex terápiás megközelítést igényel. A leghatékonyabb pszichoterápiás kezelési módnak az tűnik, ha a családot is bevonva úgynevezett kognitív viselkedésterápiát végeznek. A gyermek itt különféle technikákat sajátíthat el, de a módszer segít a családtagoknak is a helyes hozzáállás kialakításában. Súlyosabb esetekben szükség lehet kiegészítő gyógyszeres terápiára.

„Hess, mumus, most nem érek rá, öt percig hagyj békén, menj el inkább kávézni!” – ennek kimondása is segíthet például, hogy a kényszergondolatot ne vagy legalábbis ne azonnal kövesse a rituális cselekvéssorozat. Többek között ezt tanulják meg a gyerekek a terápia során.

„Akár egy mesében, megszemélyesítjük a rossz gondolatot, hogy a gyereknek könnyebb legyen azt megragadni, kezelni – mondja a szakember. – Ez a fenti módszer az úgynevezett távolítás. De sikeres szokott lenni a késleltetés is melynek során egy bizonyos, előre megszabott ideig ki kell bírniuk, hogy ne engedelmeskedjenek a »kényszermumusnak«. Ilyenkor a gyermek megtapasztalhatja, hogy a kínzó gondolat ereje magától is alábbhagy, anélkül is, hogy belekezdene a szokásos, szorongáscsökkentő cselekvéssorba. A pszichoedukációt szintén nagyon fontosnak tartjuk. Ez annyit jelent, hogy a kisgyerek életkorának megfelelően ismereteket szerez a betegsége természetéről. A terapeutával együtt listát készítenek a kényszerekről, majd sorba állítjuk őket a legenyhébbtől a legkínzóbbig.

„Mindig a piramis legalján lévővel kezdjük a küzdelmet, hogy a lehető legrövidebb időn belül legyen sikerélménye. Konkrét számhoz köthető kényszereknél sokat segíthet az úgynevezett számcsökkentés: jó, akkor most próbáld meg nem nyolcszor, hanem csak hétszer megforgatni a szappant kézmosáskor! Vagy az időcsökkentés: a végtelenre nyújtott fürdőszobában töltött időt mindig öt percekkel csökkentjük. De lehet a ceremónia elemeiből is lefaragni, például lefekvéskor csak az egyik párnát rendezze el.”

A fentieknél tehát a fokozatosság az irányelv. De létezik egy terápiás mód, amikor, ha úgy tetszik, éppen az ellenkezője történik.

„Ezt úgy hívjuk, elárasztás. Hirtelen, nagy dózisban kell megküzdenie a páciensnek a számára szorongást keltő hatásokkal, persze biztonságos környezetben, szigorú szakmai felügyelet mellett” – foglalja össze a pszichológus a lényeget. A Vadaskert Kórházban például „kényszer-akadályversenyt” tartottak. A gyerekek megmártották a tenyerüket a homokozóban, majd kézmosás nélkül, bekötött szemmel etették meg egymást csokival. Tehát csupa olyasmit tettek, amit a kényszerekkel nem küzdő társaik sem szívesen tennének. „Azt szoktam mondani, ez nagyobb siker, mint egy kitűnő bizonyítvány megszerzése!”

A közösségi élmények egyébként is gyógyító erejűek, ezt a lehetőséget használja ki a csoportterápia.

„Ha a gyermek találkozik sorstársaival, megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül, hogy mások is küzdenek hasonló problémákkal – mondja Laura, és hozzáteszi, a kezelés nem lehet sikeres a család bevonása nélkül. – A sokszor bűntudattól gyötrődő szülők is támogatásra szorulnak. Meg kell tanulniuk, hogyan legyenek megértők, de nem megengedők. Gyakran tapasztaljuk, hogy a szülők fáradtan, kimerülten, elkeseredve érkeznek hozzánk, mert túl sok időt vártak a segítségkéréssel, inkább zárt ajtók mögött szenvedtek.”