Amikor negyvenévesen az ember úgy határoz, hogy testét újra beszuszakolja az iskolapadba, úgy képzeli, hogy az esti képzés más, ott csupa komoly, tapasztalt, önazonos felnőtt lesz a sorstársa, akik eleget éltek ahhoz, hogy tudják, fárasztó szerepek nélkül is zajlik az élet. A valóság azonban másképp fest: az iskolapadban mindenki visszavedlik olyan kisdiákká, amilyen általánosban és középiskolában is volt, és óráról órára hozza a rá jellemző karaktert. Mutatom, engem esténként kik vesznek körbe.
Fotó: Profimedia
Az eminens
Emlékeimben mind a mai napig él Anna, a stréber osztálytárs, akinek az iskola minden egyes perce reakcióideje javításáról szólt: egyenes derékkal, makulátlan szemüvegben, jelentkezésre kész karokkal, harci fókuszban várta a feladatot, a tanár kérdését, a versenyhelyzetet, hogy bizonyíthassa, ő a leggyorsabb, a legügyesebb, a legokosabb. Mindegy volt, hogy dolgozatot írunk, matekfeladaton agonizálunk vagy napraforgót festünk, biztos, hogy Anna volt az, akinek görcsös kezecskéje elsőként lőtt a magasba, hogy jelezze a tanárnak, ő elvégezte a feladatot. Az Annák a felnőttképzésben is ott vannak: mutatják, jelzik, hogy ügyesek, gyorsak, tehetségesek. Ezért jelentkeznek, ezért kérnek szorgalmi feladatot, ezért adnak le két feladat helyett hatot, ezért toporognak óra után a tanári asztal mellett, és ezért mondogatják maguknak hangosan: Ó, ez de könnyű! Sajnálatos, hogy ennyi idősen sem értették még meg: a csipetnyi visszafogottság a szimpátia záloga.
A bohóc
Csak remélni merem, hogy mindenki számára megadatott az osztálytárs, akit a Jóisten pompás stílussal, különleges hangszínnel és szerethető humorral áldott meg, mert ő az a diák, aki a legpocsékabb órát is képes megmenteni. A bohócot nemcsak a diákok szeretik, de a tanárok is, mert soha nem túl sok, mindig jól időzít, elég bátor és eszes ahhoz, hogy bevállalja a szerepkört. Legtöbbször persze saját szórakoztatása okán teszi ezt, és csak járulékos extra, hogy közben mindenki jól érzi magát. Nem kitűnő tanuló, de nagyon is okos: ő már oviban tudja, hogy nem a jó magaviseletért osztogatott matrica viszi előre az életben. Felnőttként stílusa, humora nemhogy kopik, de egyre mívesebb lesz, egy stand-upos zsenialitásával narrálja az eseményeket, mesél, kérdez, sziporkázik – miközben az egész osztály fuldoklik a röhögéstől. Az isten áldja meg érte!
A link
Reggel elalszik, a matekfüzetet a tornazsákkal együtt otthon hagyja, a cipőfűzőjét cseszik bekötni, a könyvei tele vannak rajzokkal, gyakran bambul az ablakon kifelé, nem mindig hallja meg a csengőt, és a fizika dolgozat okozta stressz helyett a Kovács Bianka fenékig érő szőke haja hozza lázba. A link osztálytárs az, akivel minden egyes órán „gondok” vannak, akit a tanárok rendre kipécéznek, mert tudják, beleereszthetik undok karmaikat – fogást mindig találnak rajta. Pedig nem rossz lélek ő, csak szeret kilépni a testéből, belépni a fantázia birodalmába, mert ellenkező esetben megölné az unalom. A merev tanterv az ő legsúlyosabb keresztje, legtöbbször soha nem derül ki róla, hogy mi az az egy dolog, amiben kivételes tehetség. Emiatt kerül be az esti képzésre is: egy újabb próbálkozás ez, hátha megtalálja azt a szakmát, ami kivált belőle némi összeszedettséget és koncentrációt. Ő az, aki sztenderd kettesre hajt, amit úgy abszolvál, hogy osztálytársai összesúgják neki a válaszokat.
A lassú
Ahány ember, annyi tempó és felfogás. Nincs is ezzel az ég egy adta világon semmi baj, ugyanakkor a felsorolásból nem lehet kihagyni azt a padtársat, akinek kicsit több időre van szüksége ahhoz, hogy leessen a tantusz. Bár a legtöbben rendre kiröhögik, sok osztálytársnak kapóra jön, mert tudják, mindig lesz valaki, aki náluk is lassúbb. Hálátlan szerep az övé, ám az évek során elfogadja sorsát, beletörődik – és ha szerencsés, egy empatikus jó tanuló felkarolja, korrepetálja, nehogy lemorzsolódjon. Lassúságukat gyakran figyelemzavar, diszlexia, zűrös családi háttér vagy egyéb súlyos trauma okozza. A lassú osztálytárs becsületére váljék, hogy kitartó, kudarcai ellenére felnőttként is tanulni, boldogulni akar, és ahogy szakközépben, úgy esti tagozaton is vért izzad, hogy megszerezzen egy papírt. Szerencsés, ha egy pedagógus a szárnyai alá veszi, türelemmel terelgeti a cél a felé.
A menő
A mezőnyből természetesen nem hiányozhat a menő osztálytárs, az, aki az anyatejjel együtt szívja magába a kétségek nélküli magabiztosságot, a tudatot, hogy ő több, jobb, különlegesebb – egy kiválasztott. Meggyőződését tartása, fellépése és megjelenése is tükrözi, a kompozíció hibátlan, a reflektorfény bármikor jöhet. Számára a nap huszonnégy órája egy komplett fellépés, lételeme a közönség, a figyelem és az ámulat. Magabiztossága és határozottsága nem mindig áll egyenes arányban különleges tehetséggel, kimagasló teljesítménnyel, de minek is az olyan, ha valaki megtette a tőle telhető legtöbbet azzal, hogy megszületett. Ezért is jár esti képzésre, mert szakmát annak is kell tanulnia kell, akit negyvenéves koráig sem fedezett fel a világ, a hírnévre pár évtizedet még várni kell. De semmi gond, addig is beéri egy harmincfős osztállyal, ahol mindig akad valaki, akinek leesik tőle az álla.
A szürke kisegér
Szégyenteljes dolog, de be kell látni, hogy minden csoportban létezik egy-két olyan emberke, akinek nemcsak az arcát, de a nevét is elnyeli a feledés, akinek a húszéves érettségi találkozón nem ugrik be elsőre a keresztneve, legrosszabb esetben pedig annyira nem hagy nyomot, hogy meghívni is elfelejtik. A szürke kisegér nemcsak színében, de viselkedésében sem hozza a feltűnőt, haloványan pulzál benne az élet, amit csendesen, észrevétlenül, izgalmak nélkül tölt, mert soha senki nem mutatta meg neki, hogy lehet azt másképp. Az öröklött viselkedési minta súlyát nem érzi át, végzi a dolgát, nem lázad, nem gondolja túl a dolgokat, de nyomot sem hagy. Bár esténként ott ül az első padban, olyan, mintha ott sem lenne. Arcának nincs vonása, kacajának nincs csengése, jelenlétének nincs ereje.
Az osztálybizalmi
Bizonyított tény, hogy atomjaira hullana az osztály, ha nem létezne az osztálybizalmi, aki táblázatok, listák, dokumentumok, kalkulációk és ötéves tervek segítségével támogatja a csoportot. Igazi stratéga ő, aki begyűjti mind a harminc tanuló valamennyi e-mail-címét, hogy időben értesíthessen dolgozatról, határidőkről, költségekről, és ami a legfontosabb: az elmaradó órákról. Ő az osztályfőnök jobb keze, akivel nem árt jóban lenni, mert az információ hatalom. Az esti osztályban már a legelső órán önként jelöli magát a posztra, amit a kurzus végig lelkiismeretesen el is lát. Összeszedettségéért mindenki hálával gondol rá, és nem rest többször is megköszönni a létezését – mert rajta kívül mindenki tudja, osztálybizalminak lenni merő szívás.
