Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Lélek

„A mártír feleségek sokszor szeretőnél kötnek ki” – veszélyes a kapcsolatra az önfeláldozás

Mi, anyák különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy túl sok áldozatot hozzunk a családi béke kedvéért, főleg a saját igényeink hosszú távú háttérbe szorítása árán. Ez azért veszélyes, mert előbb-utóbb ki akarunk majd törni a börtönből, amelynek a kulcsát mérgesen a társunktól követeljük, holott mindvégig a saját kezünkben lapult.

Betti tizenöt évig élt együtt Robival, és mindvégig háttérbe szorította a saját igényeit csak azért, hogy az elnyomásra hajlamos férje ne veszekedjen vele, hogy meglegyen a családi béke, nyugalom. „Igazából már a gyerekkorom is azzal telt, hogy meg akartam felelni, szinte állandóan fogyókúráztam. A szüleim folyton a nővéremhez hasonlítottak, én meg nagyon utáltam magam, amiért sem elég szép, sem elég okos nem tudtam lenni. Aztán jött Robi, és szinte menekültem otthonról – meséli a 36 éves nő. – Csakhogy az önbecsülésem a házasságomban sem került a helyére, hiszen Robinak soha semmi nem volt elég jó, sem az otthonunkban, sem a gyerekek körül.

Az anyaságba menekültem, szültem neki három gyereket. Elhittem, hogy arra jó vagyok: gyereket szülni, gondozni. Nem szóltam, ha fájt, nem szóltam, ha nem tetszett, amikor hétvégén csak a barátaival lógott. Elhittem, hogy ennyit érdemlek.

És ő azt gondolta, elégedett vagyok. Pénzünk mindig volt, szép lakásunk, autónk, sokan irigyeltek minket. És kívülről nézve valóban mi voltunk az ideális család.

Aztán megismertem a fiam zenetanárát, aki felébresztette bennem a nőt, aki elhitette velem, hogy önmagamban is értékes vagyok, akivel megéltem olyan régen vágyott dolgokat, amelyeket otthon még csak említeni sem mertem. Robi persze nagyon rosszul reagált, próbált erővel visszatartani, akkor is csak azt hajtogatta, hogy semmit sem érek nélküle. Miután elváltam a férjemtől, és új életet kezdtem, rájöttem, hogy ugyanolyan hibás vagyok abban, hogy feláldoztam magam a házasságomban, mint a férjem. Másfél évtizedig csak elviseltem, háttérbe szorítottam minden igényemet. Próbáltam elhinni, hogy jó lesz nekem is, hiszen sokan élnek le így egy életet, de ma már tudom, hogy igazából nem vállaltam felelősséget magamért, nem álltam ki az érzéseimért.”

Terhesen mondtam ki magamnak: túl sok nekem a 24 órás anyaság

Sajnos a mai harmincas-negyvenes generáció tagjai közül nagyon sokan küzdenek azzal a problémával, hogy meg sem tudják fogalmazni az igényeiket. Ez jelentős részben a kisgyermekkorunkra vezethető vissza, amikor már babaként megtanítottak arra, hogy ne sírjunk, felesleges, hiszen válasz úgysem érkezik. A 42 éves Mártinak rengeteg önismereti munkája van abban, hogy felismerte, a saját gyerekkorát kompenzálta túl azzal, hogy a nap 24 órájában reagálni akart a gyerekei igényeire. „Elvárásom volt magammal szemben, hogy három évig otthon leszek a gyerekeimmel, és a férjemmel egyetértettünk abban, hogy kötődő nevelési elvek szerint neveljük őket – mondja Márti. – Csakhogy amikor a nagyobbik lányom két és fél éves volt, és én terhes voltam a kisebbikkel, egyre többször éreztem azt, hogy elegem van.

Rá kellett jönnöm, hogy nekem ez sok. Hiába akarom, egyszerűen nem bírok 24 órában csak a gyerekemmel lenni. Mindezt terhesen, egy pszichoterápiában tudtam megfogalmazni.

Iszonyú nehéz volt, mert szembekerültem a saját ideálommal, ráadásul azt éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy a férjem észre sem veszi, hogy min megyek keresztül. Aztán azt is el kellett fogadnom, hogy beszélnem kell vele arról, hogy mi a baj, hogy segítséget kell kérnem tőle.”

Márti férje sosem éreztette a feleségével, hogy nem elég jó anya, de elég mély hullámvölgy és veszekedések vezettek végül ahhoz, hogy belássa, nagyobb részt kell vállalnia a gyereknevelésből. „Persze belecsúsztam abba, hogy nem igaz, hogy nem veszed észre, hogy miért kell mindig szólni, és hasonlók. Csak rájöttem közben arra is, hogy saját magamat idegesítem ezzel, ráadásul az is frusztrált, hogy mindezt terhesen, dög fáradtan kell végigcsinálnom.

Üvöltöztem, hogy ez egy kibaszott börtön, nem bírom. Mondtam, hogy kiveszek két napot, elmegyek anyámhoz, oldja meg a gyerekkel a hétvégét. Megoldotta. Legközelebb, amikor nem voltam jól, már nem is kellett szólni.

Azt gondolom, ha belátjuk, hogy a pasiktól nem elvárható, hogy észrevegyenek dolgokat, hogy kitalálják a gondolatainkat, és nem sértődünk meg ezen, akkor képesek leszünk együtt működni.”

Azt éreztem, hogy egyedül vagyok, hogy a férjem észre sem veszi, hogy min megyek keresztül (fotó: istock)

Radikális önfelszabadítás lesz a mártírkodás vége

Mártiék történetéhez talán az is hozzátartozik, hogy amikor megismerkedtek, már nem voltak gyerekek: harmincon túl, kellő párkapcsolati tapasztalattal és önismerettel rendelkező, önálló felnőttként vágtak bele a közös életbe. Amikor felmerült a probléma, mertek beszélni a saját igényeikről, mertek segítséget kérni, és nem a konfliktuskerülő mártír szerepébe szorulva próbáltak meg minden terhet elviselni.

„Segítsen, hogy visszakapjam a feleségemet, aki teljesen kifordult önmagából!” – sokszor kezdik így a dr. Mészáros Ádám párkapcsolati mediátorhoz címzett levelüket azok a kétségbeesett férjek, akiknek a korábban főállású anyaként otthonülő feleségük újabban azt posztolgatja a Facebookon, hogy éppen hányadik maratonjára készül. De az sem ritka, hogy az egyébként jó szándékú, konzervatív értékrendű, de túl sokáig mártírkodó feleségek már egy ideje szeretőt tartanak. „Ezek a feleségek hosszú évekig csak adnak és adnak – mondja a szakember. – Nagyon sokat megtesznek a családjukért, mindenkit maguk elé helyeznek, aminek előbb-utóbb az lesz a vége, hogy betelik a pohár. Ráeszmélnek, hogy nem szerették eléggé önmagukat, nem tudtak kiteljesedni, haragudni fognak a párjukra, és radikális önfelszabadításba kezdenek. Valójában azonban ezek a feleségek saját maguk fogvatartói, akire igazán haragszanak, az saját maguk. Ezért nagyon veszélyes dolog a saját igényeink háttérbe szorítása, az, ha az egyikünk győztes, és nagyon önmaga tud lenni, a másik pedig vesztes, aki folyamatosan alkalmazkodik.”

Vagyis igenis fontos, hogy önmagunk legyünk, hogy becsüljük magunkat, hogy az igényeink egészséges mértékben teret kapjanak a kapcsolatban. Ugyanakkor a szakember szerint az sem jó irány, amely egyébként manapság egyre népszerűbb: hogy a legfontosabb az önmegvalósítás, akár a kapcsolat árán. Egyszer élünk, kár elszúrni rossz kapcsolatokkal, házasságokkal – ennek a trendnek az oltárán egyre több házasság megy tönkre. „Nagyon veszélyes üzenete van ennek azok számára, akik eddig beáldozták magukat a kapcsolatukban. Hiszen minden kapcsolat hullámzik, a jó és a rossz is. És amikor azok az emberek rúgják fel a kapcsolatukat, akiknek egyébként az, hogy szerethessenek valakit, hogy tartozhassanak valakihez, sokkal fontosabb elvük, mint az, hogy a saját életüket élhessék, a saját világnézetükkel kerülnek ellentmondásba. A Facebookon posztolgatják, milyen boldogok, milyen jó döntést hoztak, de valójában maguknak magyarázzák, magukat akarják meggyőzni, hiszen a szívük mélyén nem érzik jól magukat attól, hogy megszegték a saját elveiket.”

Sokszor a bajt is úgy akarjuk megoldani, hogy adunk

A nemek közti alapvető különbségek, személyiségjegyeink és az aktuális élethelyzetünk is meghatározhatja, hogy az alkalmazkodó, másokért élő vagy az önmegvalósító, önző attitűd jellemző-e ránk a párkapcsolatunkban. „A férfi-női különbségek alapvetően meghatározóak, ezt el kell fogadnunk. Amikor baj van egy kapcsolatban, egy nőnek általában az a reakciója, hogy még ad. Persze a férfinak ezzel nem azt jelzi, hogy baj van. Néha sokkal inkább az a hatásos, akkor hallja meg a férfi a nő segélykiáltását, ha jól megrángatják a gallérjánál fogva.

Ha megnézzük, hogyan viselkedünk konfliktushelyzetben, kiderül, hogy melyik oldalhoz tartozunk: bármi áron is, de érvényesítjük az akaratunkat, vagy az elutasítástól való félelem, a megfelelni akarás miatt inkább háttérbe toljuk saját magunkat, alkalmazkodunk. Hosszú távon egyik sem jó.

Minden kapcsolat hullámzik, a jó és a rossz is (fotó: istock)

Persze vannak élethelyzetek, amelyek felerősíthetik egyik vagy másik pólust, mint az anyaság, amikor egyszerűen nem tehetjük meg, hogy a saját igényeinket helyezzük előtérbe. De a férfiaknál is lehet ilyen helyzet a karrierválság vagy egy szülő elvesztése. Amikor a társunk rossz passzban van, lehet, hogy átmenetileg nekünk kell több áldozatot hozni azért, hogy a kapcsolatunk működőképes maradjon. Mindenesetre nagyon fontos látni, hogy milyenek vagyunk, honnan indulunk, azért, hogy tudatosan dolgozhassunk magunkon és a kapcsolatunkon.”

Amikor mindkettőnk érdekei érvényesülnek, mindketten nyerünk, akkor összességében a párkapcsolatunk nyer. „Legtöbbször van olyan megoldás, ami nekem és a páromnak is jó. Ha kompromisszumot kötünk, akkor mindketten engedünk és veszítünk is valamennyit, ami senkinek sem jó hosszú távon. Olyan megoldást kell találni, amelyik egyikünk számára sem jár lemondással. Ha a párom a Balatonra akar menni nyaralni, én pedig a Mátrába, meg kell nézni, melyik az a hely, ahol van vízpart és esetleg hegyvidék, friss levegő is. A mindennapokban köthetünk kisebb-nagyobb megállapodásokat, amelyeket időnként felül kell vizsgálni. És előfordulhatnak helyzetek, amikor nem tudunk megegyezésre jutni. Valamelyikünknek engednie kell. Ez az eltolt kompromisszum. Idén a Balatonra megyünk, de jövőre mehetünk a Mátrába. Ami nagyon fontos: a megállapodás mindig legyen kimondva!”

Szinte minden kapcsolatban vannak olyan helyzetek is, amikor egyáltalán nem tudunk megegyezni. Dr. Mészáros Ádám szerint a problémák tíz százaléka ilyen. „Gyakran különböznek például szexuális igényeink. Ha a férfi hetente ötször akar szexet, a nő viszont csak egyszer, nem igazán fognak megállapodásra jutni. Hogy ettől még lehet-e jó a házasság, azt világnézeti elvei alapján mindenki eldöntheti. Viszont van egy nézőpont, ami önmagában nagyon fontos: a kapcsolat.

Annak ellenére, hogy minden kapcsolatban vannak nehézségek, a kapcsolataink nagyon nagy értéket képviselnek: bennük értelmezzük saját magunkat, bennük teljesedünk ki. Sokan leszólják manapság a házasságot, pedig óriási érték, függetlenül attól, hogy vannak megoldhatatlan problémáink.

Olyan házasság, amelyikben nincs probléma, csak a mesében van. Viszont ha figyelünk arra, hogy döntéshelyzetekben, konfliktushelyzetekben jó legyen nekünk és a párunknak is, és ha amellett, hogy szeretjük magunkat és egymást, törekszünk arra, hogy szabadok lehessünk egymás mellett, akkor nagyon jó irányba haladunk.”

Címlap

top