Mielőtt elmerülünk a gyermekek lelki világában, nem árt tisztáznunk magunkban, hogy miről is szól a halottak napja, mi magunk miért is megyünk ki a temetőbe, mitől függ, hogy melyik sírt látogatjuk meg és melyiket nem. Nem szükségszerű, hogy világmegváltó gondolataink legyenek arról, mi történhet a halál után, de mégis hasznos, ha letesszük a voksunkat valamilyen elképzelés mellett.
Különböző felekezetek eltérő hagyományokat ápolnak a mindenszentek és a halottak napja kapcsán, de most elég azt leszögezni és tudatosítani, hogy ezek a napok a hagyomány szerint nem a halálról, hanem az emlékezésről szólnak. Vagyis nem az a cél, hogy tragikusan búslakodjunk a halál felett, hanem az, hogy felelevenítsük a szeretteink emlékét. Talán ez segíthet rámutatni arra, miért is megyünk ki családostul, mindenestül a temetőbe, és miért számít sokat az életről, halálról folytatott „eszmecsere” a gyerekekkel.
A legtöbb gyereket érdekli az ősök és a halál témája
Minden kultúrában elengedhetetlen az ősök tisztelete, a családi hagyományok ápolása, az elhunyt családtagok emlékének felidézése. Révész Renáta Liliána pszichológus, gyásztanácsadó és meseterapeuta azt mondja, igenis ki kell menni a gyerekekkel a temetőbe mindenszentekkor vagy halottak napján, hiszen a felmenőinkről, rokonainkról való megemlékezésnek óriási jelentősége van: „Nem szentimentális maszlag, hogy kilátogatunk a sírhoz, és a nagymamára gondolunk, beszélünk róla. Ha megnézzük a családfánkat, azt, hogy honnan jöttünk, akkor jobban megismerhetjük és megérthetjük saját magunkat, az érzéseinket, a szokásainkat, az alapvető hozzáállásunkat az élet dolgaihoz. A családi történetek gazdagítanak minket, enélkül csupán lógnánk a levegőben. Mi tanítjuk meg a gyerekeket emlékezni, gyökeret ereszteni. Ahogy sorra járjuk a sírokat, elevenítsünk fel életképeket, meséljük igaz történeteket az elhunytról. Mondjuk el a gyereknek, hogy például anya a déditől örökölte a szeme színét, vagy hogy apa a nagypapától tanult meg horgászni.”
Révész Renáta Liliána
Az biztos, hogy a halál nem megkerülhető, és nem lehet elhazudni vagy letagadni sem a gyerekek előtt, sőt nem is lenne semmi értelme. Viszont érdemes arra koncentrálni, és arra irányítani a gyerekek figyelmét, hogy az élet véges, ezért hatalmas kincs, amire vigyáznunk kell. A szakember szerint muszáj a halálról beszélni, mivel így értik meg a gyerekek, hogy mondjuk miért nem szabad átmenni a piroson. „Sok mese halálesettel kezdődik, ilyen a Hamupipőke, a Hófehérke vagy Az oroszlánkirály. A gyerekeknek a halál nem rémületes, nem feltétlenül fognak szorongani, rosszat álmodni azért, mert szóba kerül. A legtöbb gyerek fel tudja dolgozni, érdekli is őket ez a téma, és meg tudják ugrani a valósággal való szembenézését. Általában nem nekik nehéz ez a téma: inkább a felnőttek azok, akik megpróbálják elhessegetni a halál tényét, és elfojtják a haláltól való félelmet. A felnőttek amúgy is jobban féltik a gyerekeket ettől a témától, mintsem az indokolt lenne.
Nem fognak összeomlani a gyerekek, és nem okoznak a szülők semmilyen lelki kárt azzal, ha kimondják, hogy mindenki meg fog halni egyszer. Sőt! Sarkalatos pont, hogy megértsék a gyerekek, hogy senkinek nincs teljes ráhatása az életre.
A temetőben őszintén bevallhatjuk nekik, hogy szerettük volna nagyon, hogy egy családtagunk tovább éljen, de sajnos nem így történt, és ez igazán rossz, fájdalmas érzés.”
Csak ezt ne mondjuk a gyerekeknek!
A pszichológus szerint ideális, ha őszintén nyilvánítjuk ki a véleményünket a halálról, a saját személyiségünknek és az ő koruknak megfelelően válaszolunk a gyerekek kérdéseire. Nincs olyan recept, előírás, hogy pontosan hogyan illik, kell erről kommunikálni egy kétévessel vagy egy nyolcévessel. Az a lényeg, hogy a gyerekünk értelmi szintjének megfelelő feleletet adjunk, és lehetőség szerint ne rekesszünk be semmilyen tárgykört. Minél kisebb a gyerek, annál egyszerűbben és érthetőbben érdemes fogalmazni. „Ne bonyolódjunk bele mély filozófiai magyarázatokba, elég egy óvodás gyereknek annyit mondani a halálról, hogy az illető már nem él, nem dobog a szíve. Bármit is higgyünk mi magunk, a gyereknek feldolgozhatatlan, ha azt állítjuk, hogy nincs a halál után semmi. Ők nem így gondolkodnak erről, nem ilyen a gyermeki lélek, és ez a vélekedés kifejezetten félelmetes is lehet számukra. Mesélhetünk nekik arról, hogy más-más vallások másképp látják a halált: »vannak, akik, úgy hiszik, hogy a mennyországba kerülünk; vannak olyanok, akik szerint újjászületünk«. Láttathatjuk a halál utáni életet a biológiai körforgás szemszögéből is. Gyakorlatilag bármilyen opció játszik, csak a teljes megszűnés teóriája nem!”
A gyerekek számára fontos hangsúlyozni, hogy a halálban elválik a test és a személyiség. A test halála után van valamiféle „továbbélés” valamilyen formában, és csakis a testet temetjük vagy hamvasztjuk el. Ez a „továbbélés” megnyilvánulhat az emlékekben, az átadott tudásban vagy a genetikai öröklésben is. Jó ezt egyértelművé tenni, ha gyerekekkel beszélgetünk. Tehát nem a nagymamát tettük a földbe – gondoljunk bele, milyen horrorisztikus történet lenne ez mindenkinek –, hanem csupán a testét. A pszichológus azt tanácsolja, hogy ezt természeti képpel ábrázoljuk, például ahogy a pillangó is hátrahagyja maga után a bábot, úgy hagyjuk hátra mi is testi ruhánkat.
Bármit is higgyünk mi magunk, a gyereknek feldolgozhatatlan, ha azt állítjuk, hogy nincs a halál után semmi (Fotó: iStock)
Ha arról érdeklődik a gyerek, hogy mi történik a testtel a föld alatt, akkor erre jó ötlet úgy reagálni, hogy a test a földhöz tartozik, és ugyanazok az anyagok vannak a fában, mint az emberi testben, így mikor eltemetjük valakinek a testét, akkor visszaadjuk a földnek. A kisfiúk, kislányok persze azonnal rákontrázhatnak erre azzal a kíváncsiskodással, hogy vajon a giliszták megeszik-e például a nagymama testét. A szakember azt szorgalmazza, hogy nyugodtan mondjuk meg az igazságot ekképp megfogalmazva: „Igen, ahogyan a giliszták mást is megesznek, ami a földben van. Ez egy szép körforgás, folyamat. A nagymama pedig már nem érzi ezt, mert nem él.”
Amennyiben hamvasztásról van szó, ott csupán egy a lényeg: semmiképp se jelentsünk ki olyanokat, hogy „elégettük a nagymamát”. Ez talán érthető… A pszichológus úgy véli, az a legjobb, ha nem is említünk semmilyen tüzet. Inkább úgy fejezzük ki magunkat, hogy „egy hatalmas melegség a vizet elszívja a testből, és a többi anyagból por lesz”.
Én is meg fogok halni?
A gyerekekben egy idő után mindenképp és elkerülhetetlenül felmerül az a releváns kérdés, hogy „apa, anya, ti is meg fogtok halni? És majd én is?”. Révész Renáta kihangsúlyozza, hogy a legnagyobb hiba, amit elkövethetnek a szülők, ha azt állítják, hogy ők soha nem fognak meghalni: „Ebben az esetben sem szabad azzal hitegetni a gyereket, hogy nem fogunk meghalni. Mondjuk azt, hogy mindenki meghal egyszer, de mindent megteszünk azért, hogy a család együtt maradjon nagyon sokáig. Ilyenkor is azt lenne jó nyomatékosítani, hogy az élet óriási ajándék, érték.”
A temetőben, a sírok közt sétálva megkérdezhetjük a gyermekünket arról, ő hogyan gondolkodik, mi történik a halál után. Így megtudhatjuk, milyen elképzelés áll a szívéhez közel, ő mit érez a halállal kapcsolatban. A szakember azt javasolja, bármilyen ötlettel is hozakodjon elő a gyerek, azt vegyük pont olyan komolyan, mintha egy világhíres teológus adná elő, és még véletlenül se nevessük ki! Amúgy sincs semmi okunk arra, hogy a gyerekek fantáziáin kacagjunk, hiszen mi sem tudjuk, mi történik a halál után.
Be lehet vallani a gyereknek, ha valamiről halvány fogalmunk sincs, de ha beszélgetünk vele a különféle elképzelésekről, az megnyugtató, biztonságot adó érzés számára. Az, hogy szóba lehet hozni azt, ami őt foglalkoztatja.
Katinak (38) és a férjének az első kisbabája pár hetesen meghalt, utána két évvel született a most négyéves Hanna. „Tudja, hogy lett volna egy testvére, ez nem titok. Viszont hiába kéri, hogy vigyem el a sírhoz, én képtelen vagyok, mert ez nekem még mindig túlságosan fáj” – mondja Kati.
A szakember szerint „ha van egy olyan sír, amit direkt nem lehet látogatni, azaz a tabu kategóriájába tartozik – tiltott hely –, az mindenképp feszültséget okoz a családban, a gyerekben pedig pláne. A gyerek elképzeli, hogy milyen lenne a testvére, milyen lenne vele játszani. Ha nem gondolkodhat, beszélhet róla, akkor az szorongást generál benne. Ebben a történetben a felnőtt az, aki nem tudott még mindig szembenézni a múlttal, nem tudta feldolgozni a vele történt eseményeket.”
Mégis mit csináljon a gyerek a temetőben? Úgyis szétunja magát
Erikának (45) két gyereke van, a kisebb három-, a nagyobb tízéves. A kétgyerekes anyának egész határozott véleménye van a halottak napja kapcsán. Úgy véli, hogy „totál felesleges kicihelődni a gyerekekkel a temetőbe. Mivel foglalják el magukat? Szegények csak unatkoznak ott, nem nekik való ez az egész. Ráadásul hatalmas emberáradat és még hideg is van.”
Nem okoznak a szülők lelki károkat azzal, ha kimondják, hogy mindenki meg fog halni egyszer (Fotó: iStock)
A szakértő azt mondja, mielőtt otthon hagyjuk a gyerekeket a fenti okokra hivatkozva, vizsgáljuk meg őszintén azt, hogy valóban a gyerek nem akar-e menni, vagy esetleg nekünk plusz feladat a gyerekek koordinálása. Mindenesetre akárhogy is legyen, központi és meghatározó az egész család szempontjából a mindenszentek vagy halottak napi szeánsz.
„Természetes, hogy a gyerekek hamar megunnak mindent. De ebből nem az következik, hogy akkor valahová nem megyünk. A gyerekeknek a rokoni ebédek is unalmasak. Számukra semmi izgalmas nincsen abban, amiről a felnőttek beszélnek. Mégis, ha a nagybácsinak van születésnapja, elvisszük őket. Igen, lehet, hogy megunja a gyerek az egész halottak napját, de nem ő határozza meg, mi legyen, és nem ő diktálja az ütemet a temetőben sem. Például ha az anyuka a nagymama sírjánál még ott szeretne állni, a gyerek pedig már menni akar, igenis meg kell várnia, míg az anyuka a saját tempójában végez az emlékezéssel. Úgy gondolom, hogy mindenképp ildomos a gyereket az ünnepekkor kivinni a temetőbe, így tanulja meg a szokásokat, a családi hagyományok jelentőségét. Látja a sok embert, elmondhatjuk neki, hogy milyen sokan emlékeznek és szeretnek.
Lehet vinni a temetőbe játékot is, nincs ebben semmi kivetnivaló. Én azt tapasztalom, hogy a gyerekek számára nem szörnyű és nem nyűg a temető felkeresése.
Rendbe lehet tenni a sírt a gyerekekkel – élvezik, hogy metszőollóval kertészkedhetnek, virágot locsolhatnak. Sőt gyűjthetnek gesztenyét, tobozt is. Kifejezetten ámulattal tölti el őket a sok égő gyertya, alig várják, hogy ők is meggyújthassák őket a családi síroknál. Akár már otthon is készülhetünk, rajzolhatnak az elhunytaknak, készíthetnek ajándékot, száraz virágcsokrot. Így válhat személyesebbé és meghittebbé, vagy akár játékossá az élmény.”
