Már november végén lehetett érezni, hogy közelít az év vége. Mintha az amúgy is feszült embereken egy csapásra tekertek volna még egyet. Az arcvonások egy fokkal keményebbek lettek, és nehéz volt úgy végigmenni az utcán, hogy legalább egy, feszültséggel teli pillanat ne jött volna szembe. Egymásra dudáló, mutogató autósok, orruk alá mormogva az előttük haladót kritizáló gyalogosok, tülekedés, idegeskedés, amerre a szem ellát. Azóta is azon gondolkodtam, hogy mit lehetne kezdeni a helyzettel.
A költői felvezetés után pedig arra jutottam, hogy napi szinten nagyjából 30 másodperc és egy perc közé tehető időre lenne szükség, hogy egy picit jobb legyen mindannyiunknak. Írtam is egy listát, hogy én mire fogok odafigyelni a következő napokban, és szerintem nagyon jó lenne, ha karácsonyig – de persze akár utána is – mindenki az alábbiak szerint élné az életét és létezne a világban. Tényleg nem nagy dolgokról van szó, sőt semmibe sem kerülő apróságokról, amikkel mégis sokat lendíthetnénk az életünk minőségén.
Egy kis türelem
Közhely, hogy ilyenkor mindenki rohan – mindig mindenki rohan –, mert be kell fejezni a melót, be kell vásárolni, na meg az ajándékok sem veszik meg és csomagolják be magukat. Ebben a nagy rohanásban aztán persze minden és mindenki másodlagossá válik, csak érjünk a végére a dolgoknak. Emiatt félrelökjük az ajtóból a szembe jövőt, tolunk egy kövér gázt, hogy még átférjünk a sötétsárga jelzésen, aztán a kereszteződés közepébe ragadva, merev nyakkal előre meredve bámulunk, véletlenül sem nézve a szemébe annak a potenciálisan több tucat embernek, akiket épp mi épp a nagy sietségünk miatt tartunk fel.
Pedig tényleg csak annyira lenne szükség, hogy vegyünk egy nagy levegőt, és pár másodpercet töltsünk gondolkodással, mielőtt ráhúzzuk a kormányt a szabályosan közlekedő autósra, amiért merészelt volna begurulni elénk a forgalomba, esetleg mielőtt a prostituált rokonaiba küldjük el a járókelőt, aki a nagy tömegben véletlenül a lábunkra lépett. Ha csak annyit megtenne mindenki, hogy egy ilyen helyzetben elszámol háromig, mielőtt csuklóból üvölteni vagy középső ujjal hadonászni kezdene, jelentősen javulna az életminőségünk.
Egy kis segítség nem kerül semmibe, viszont bearanyozhatod vele valakinek a napját (Fotó: iStock)
Egy kis önzetlenség
Egy irodaház bejárata mellett vártam egy ismerősömet, így voltam szemtanúja annak a jelenetnek, amikor egy férfi – talán csomagfutár lehetett – dobozokkal egyensúlyozva igyekezett a dupla szárnyú üvegajtó felé. Bentről jött egy nő, aki pontosan látta, hogy a futár egyedül nem fogja tudni kinyitni az ajtót, de legalább öt lépést is várnia kellett volna, hogy beengedje. Ehelyett felöltötte a „nekem nagyon fontos dolgom van, sietek” arckifejezést, és az ajtót elengedve ment a dolgára, szerencsétlen futár meg hiába próbálta a könyökével kinyitni az ajtót, közben a dobozok épségére is ügyelnie kellett. Már éppen elindultam felé, amikor az épület biztonsági őre megsajnálta, és segített neki bejutni. Apróság, és senkinek nem lett baja tőle, mégis egész este azon gondolkodtam, hogy annak a nőnek tényleg olyan sokba került volna, ha körülbelül 15 másodpercet vár, hogy segítsen a másiknak?
Figyeljünk oda egymásra, csak egy icipicit! (Fotó: iStock)
Szóval azt kérném idén karácsonyra, hogy legyünk egy picit körültekintőbbek és segítőkészebbek egymással. Mint látható, tényleg nem kell egetrengető dolgokra gondolni, egyszerűen annyiról lenne szó, hogy ne csak nézzünk a szemünkkel, hanem lássuk is, mi történik körülöttünk a világban. Ha pedig nekünk nem kerül gyakorlatilag semmibe, hogy egy másik ember napját szebbé, könnyebbé vagy egyszerűbbé tegyük, miért nem élünk így mindig?
Egy kis figyelmesség
Szintén passzív szemlélője voltam a helyzetnek: szép nagy luxusautó áll az út szélén egy zsúfolt belvárosi utcában, ahol amúgy is vadászni kell a parkolóhelyeket. Egy fiatal pár áll mellette, és a sofőrülésben ülő fiatalemberrel beszélgetnek. Tipikusnak tűnő helyzet, az autós valószínűleg nemsokára elindul, búcsúzkodnak. Másik autós érkezik, aki a szituáció láttán kiteszi az indexet, jelezve, hogy szívesen beállna a rövidesen megüresedő helyre. Ilyenkor a jobb érzésű emberek rövidre zárják a búcsút, és felszabadítják a helyet – de ha folytatták volna a beszélgetést, arra is lett volna lehetőségük, amennyiben a luxusautós pár méterrel előrébb húzódik. Parkolóhely ott ugyan nem volt, de bőven elfértek volna arra a pár percre, amíg befejezik a csevegést. Ehelyett mi történt? Mindhárman ránéztek az indexelő autósra, majd visszafordulva társalogtak tovább. Mivel épp a közeli közért pénztáránál álltam sorba, végig tudtam nézni a jelenetet. Az indexelő sofőrnek persze előbb-utóbb leesett, hogy itt most nem járt szerencsével, ezért továbbhajtott. A luxusautó mellett dumálgató trió pedig a távozását követően valóban befejezte a beszélgetést, ám a kocsiban ülő ember is kiszállt, és a párral együtt távozott a helyszínről. Ezen megint hosszasan gondolkodtam. Olyan nehéz lett volna inteniük a másik autósnak, hogy bocs, haver, de mi is parkolunk, nem indulni készültünk? Olyan nehéz lett volna felismerni, hogy félreérthető a helyzet, viszont minimális figyelemmel és egy kis kommunikációval másodpercek alatt tisztázható lenne a szituáció?
A szomorú az egészben az, hogy a fenti helyzetek mindegyike csip-csup apróság, ami mégis tökéletesen alkalmas arra, hogy rossz szájízt, idegeskedést és feszültséget generáljon, amit aztán az elszenvedő felek a napjuk hátralévő részében cipelnek magukkal, míg az „elkövetők” valószínűleg pár másodperccel később már egyáltalán nem gondolnak rá. Egyszóval én csak annyit szeretnék kérni az idei ünnepi időszakra, hogy legyünk egymással egy picit kedvesebbek, ami tényleg csak annyit jelent, mint itt fent. Ha ez a kívánságom teljesül, én más ajándékot nem is kérek, elvégre már az is nagyon jólesne, ha egy ilyen figyelmesebb, önzetlenebb világban élhetnénk.
Legalább a következő két hétben. <3
