Mondják, az igazán meghatározó emlékeink megmaradnak, akkor is, ha nagyon kicsik voltunk még, amikor átéltük őket. Nem történt ez másként Katival és Miklóssal sem, akik határozottan emlékeznek, hogyan játszottak az óvodában papás-mamást, és hogy a kisfiú még azon sem sértődött meg különösebben, ha a kislány szórakozásból húzgálta a haját. Akkoriban a világot jelentették egymásnak, és
nap mint nap repesve várták, hogy az óvodában láthassák egymást. Miklós nevetve meséli: már akkor meg volt győződve róla, hogy neki egy nap Kati lesz a felesége.
„Úgy tűnt, nem látom többé az első szerelmemet”
„Aztán az élet másként keverte a kártyákat – meséli Miklós. – Általános iskolában külön osztályba tettek be minket, így évekig csak évfolyamtársak voltunk. Kiskamaszokként kerültünk össze újra egy osztályösszevonás után, de sajnos az már a szégyenlős korszak volt, amikor a fiúk és a lányok nem nagyon lógnak együtt, így mire elindultunk továbbtanulni, tökéletesen szem elől tévesztettük egymást. Akkor úgy tűnt, nem látom az én óvodai szerelmemet soha többé.”
30 év után talált újra egymásra Kati és Miklós (Fotó: Hernád Géza)
Az élet ment tovább, mert hát ez a szokása: mindketten felnőttek, szerelmesek lettek (másba), majd megházasodtak, és gyerekeik születtek. Amikor évtizedekkel később, a 30. általános iskolai osztálytalálkozón újra összefutottak, Miklós már túl volt egy váláson és éppen élettársi kapcsolatban élt, Kati pedig az évek során megromlott házasságában tengődött, és leginkább a gyerekek miatt próbálta összetartani a családot. „Akkor, ott, az osztálytalálkozón nagyon sokan voltunk, így csak felszínesen beszélgettünk, de azonnal elérhetőségeket cseréltünk – meséli Kati. – Nem volt ezzel különösebb célunk, csak annyi, hogy ezentúl tudni szeretnénk a másikról. Vidáman nosztalgiáztunk arról, micsoda nagy szerelem dúlt köztünk az óvodában. Az az este úgy ért véget, hogy a beszélgetésünk nagyon jó élményt hagyott a lelkünkben. Néhány hónappal később sajnos elhunyt az egyik volt osztálytársunk, és együtt vettünk részt a temetésén. Utána étterembe mentünk a társasággal, hogy megemlékezzünk, és
azon a délutánon Mikivel a végtelenségig beszélgettünk. Elfogytak körülöttünk az emberek. Képtelenek voltunk elválni, még a munkahelyére is elkísértem Mikit este, egyszerűen nem tudtunk kifogyni a szóból. Már akkor éreztük: lelki társak vagyunk.
„Tiszteletben tartottam, hogy kapcsolatban él”
Mi sem lett volna egyszerűbb, mint az egymásra találás után rögtön együtt folytatni az életet, de ekkor még mindketten kapcsolatban éltek. „Kati elmesélte nekem, milyen komoly gondjai vannak a házasságában, de azt is, hogy nagyon szeretné megmenteni – mondja Miklós. – Ettől kezdve két éven át telefonon tartottuk a kapcsolatot, próbáltam segíteni, lelket önteni belé, ötleteket adni neki, miként javíthatna a férjével való kapcsolatán. Közben szinte észrevétlenül kerültünk érzelmileg egyre közelebb egymáshoz, talán magunk sem voltunk tudatában annak, hogy mennyire. Aztán eljött a nap, amikor
Kati azt mondta, nem képes tovább így élni, és lesz, ami lesz, ő lezárja a házasságát. Erre én azt feleltem, rendben, tegye, de tudnia kell, hogy én nem vagyok képes tovább a barátjaként támogatni ezen az úton, mert az érzéseim iránta a barátságon messze túlmutatnak. Ekkor ő nagyon elcsöndesedett, majd elköszönt, és letette a telefont. Ezt követően két hét némaság következett, ami számomra azt üzente, válás ide vagy oda, Kati férfiként nem kíváncsi rám. Próbáltam elfogadni ezt, de közben majd megszakadt a szívem.
Fotó: Hernád Géza
A túloldalon azokban a hetekben Kati is vívódott, csak épp egész máson. „Mivel Miki éveken át azt mondta nekem, hogy rendezett, boldog kapcsolatban él, és jól van, eszemben sem volt ebbe beleavatkozni. Hiába szerettem meg őt nagyon-nagyon, addig egyszer sem gondoltam rá úgy, mint lehetséges párra, hiszen foglalt volt, és ezt tiszteletben tartottam. Nem csoda, hogy a hallottakat meg kellett emésztenem. Amikor két héttel később felhívott, elmondtam neki, mit érzek iránta, és hogy már megvan az albérlet, ahová hamarosan elköltözöm. Biztosítottam, hogy nem kötelezem semmire, de ha velem szeretne élni, én várom.”
„Nem akartam többé hazugságban élni”
„Addigra már én is pokoli állapotba kerültem – emlékszik Miklós. – Hiába élt mellettem egy csodálatos nő, akibe egyszerűen nem lehetett belekötni, én már Katiba voltam szerelmes. Nagyon nehéz volt az akkori párom elé állnom, és elmondani neki a döntésemet, így hát, tudom, nem valami férfias, de vagy két hónapig vívódtam, mire megjött hozzá a bátorságom. Nem vagyok büszke erre, de nem akartam sem vele, sem önmagammal szemben hazugságban élni, hiszen már régen csak fizikailag voltam mellette, a lelkem mindig Katinál járt. Megszenvedett, nehéz időszak volt ez mindannyiunknak, de két hónap múlva végre összeköltöztünk.”
Kati és Miklós ekkor 47 évesen, egy kis albérletben kezdték újra az életüket. A környezetükben bőven akadt, aki ezért elítélte őket, nevetve mondják, hogy mind a barátaik, mind az ismerőseik száma a felére csappant, de mindez eltörpült amellett, hogy már az első pillanattól milyen boldogok voltak együtt. „Ahogy mondani szokás, minden csoda három napig tart, és egy idő után a külvilág is elfogadta: mi márpedig együtt vagyunk. Nagyon örülök, hogy volt erőnk megküzdeni a boldogságunkért, mert ennek már tíz éve, és a kapcsolatunk azóta is csodálatos, mára felépítettük az új közös életünket.
Mikivel azt valljuk, mindegy, hány évesek vagyunk, ha nem érezzük boldognak magunkat abban a helyzetben, amiben élünk, akkor lépni kell. Hiszen akár öt évünk van hátra az életből, akár harminc, nem mindegy, hogyan töltjük el.
Csak azért együtt maradni valakivel, mert már olyan régóta tart a kapcsolatunk, és minek változtatni… ez nem elég nyomós érv. Ilyen szempontból muszáj önzőnek lenni, és ez által esélyt adhatunk az egykori társunknak is, hogy valakivel boldog, új életet kezdhessen. Még akkor is, ha kezdetben egyáltalán nem érzi így.”
Fotó: Hernád Géza
Miklós úgy véli, nagyon sok a rég megfáradt, kihűlt házasság, amelyet csak a megszokás és a vagyon tart össze. „A legtöbben hiába boldogtalanok a kapcsolatukban, nem mernek kilépni, mert félnek az újrakezdéstől. Pláne ebben az országban, ahol egy élet munkája kevés az otthonteremtéshez, még jól el is kell adósodni miatta.
A sok-sok küzdelem után egy szál gatyában újrakezdeni nagyon ijesztő lehet. Pedig nem ez félelmetes igazán, hanem az a hamis biztonságérzet, amelyet egy érzelmileg kihűlt, de megszokott otthon falai adnak.
Én nem bánom, hogy annak idején mindent feladtam a szerelmünkért, hiszen mindent, ami materiális, meg lehet teremteni újra, de a boldogtalanságban töltött éveket már nem adja vissza senki sem” – összegzi a tapasztalatait Miklós, majd mosolyogva magához öleli a feleségét.
