“Bolond vagy?” Hányszor tették fel neked ezt a kérdést a rokonok, barátok, ismerősök?
Sokszor. De én is magamnak. Viszont a válaszom mindig az volt, hogy nem. Nem vagyok bolond. Köszönöm, jól vagyok.
Amikor először megláttalak egy forgatáson, csak messziről figyeltelek. Kemény kezű főnővér – gondoltam. Meg azt is, hogy itt, a most épp csendes, de sokszor ordítástól hangos, rendőrökkel tarkított, túlóráktól meggyötört osztályon másképp nem lehet. Nem lehet?
Sem a munkámban, sem a magánéletemben. A félelemnek szaga van, ha ezt megérzik vérszemet kapnak a betegek és nem engedhetem meg. A magánéletben pedig… egyedül nevelem a két gyerekem, és itt van mellettem beteg édesanyám is.
Előfordul, hogy elgyengülsz? Bármelyik területen is?
Nem engedhetem meg magamnak. Pedig jó lenne. Nekem anyu mellett már gyerekként helyt kellett állnom. Ebben nőttem fel. Erősnek kellett lennem, mert ő beteg. Depresszió, annak is egy súlyos formája.
Ez volt az első ösztönző erő, ami erre a pályára vitt? Hogy mellette kell állnod, és segítened kell?
10 éves voltam amikor a nagyszüleim vigyáztak rám, mert anya kórházban volt. Bevittek látogatásra és amikor a kórterembe értünk nem ismert meg. De valahogy tudtam kezelni. Nem volt tragédia, nagy sokk nem volt, mert mégis csak az anyukám. Minél többször mentem annál közelebb kerültünk, és megismert, látott, örült. Megtanultunk ezzel együtt élni. Amikor a nyolcadik osztályt elvégeztem, és döntenem kellett, akkor nem volt kérdés, hova tovább.
Fakan Éva, a Nyírő Gyula Kórház pszichiátriai részlegének főápolója
Anyukád mit szólt ehhez?
Ő is csecsemőgondozó volt, jó ötletnek tartotta. Amikor elvégeztem a sulit és elkezdtem dolgozni, nem gondoltam, hogy ezen a pályán ennyit időt megélek.
Úgy tűnik, te mélyvíz-kedvelő vagy.
Valahogy így. Egyből a Nyírőbe mentem.
Hogy lehet vonzó egy fiatal nő számára a pszichiátria?
Nem olyan rossz, mint ahogy az emberek elsőre elképzelik. Sokkal hálásabbak az itt kezeltek, amikor meggyógyulnak, mint más beteg.
Érzékelik, hogy A-ból B-be eljutnak a segítségetekkel?
Nagyon is. Bejön egy beteg, skizofrén mániás állapotban. Őrjöngve, mentővel, rendőrséggel érkezik. Az első pár napra nem fog visszaemlékezni, mert a zárt osztályon kemény gyógyszereket kap, de aztán kitisztul, a gyógyszerek hatnak, elmegy terápiára, kezelik, visszakerül az életbe, és megköszöni. Mint akinek fáj a dereka, megműtik és utána tud menni.
De, gondolom, nem mindenki kerülhet vissza a társadalomba.
Nem. Van olyan betegség amely már fiatalon is teljes leépüléssel jár.
Ezt, hogy kell elképzelni?
A skizofréniának van sok válfaja. Előfordul akár fiataloknál is, hogy nem tudnak belőle már embert faragni. Fekszik egy osztályon, leszázalékolják, nem tud pénzt keresni, csak van. De a családot be lehet vonni, és segíteni lehet őket. A nappali szanatórium azért van, hogy lefoglalják magukat, és tartalmasak legyenek a mindennapjaik, ne csak bezárva legyenek a négy fal között.
Mennyire maradnak egyedül ezek az emberek? A család, a társadalom mennyire tolerálja őket?
Ahol nagyon összetartó család van, ott a szülők ápolják a gyereket, amíg élnek. Amikor már csak az egyik szülő él, akkor az már problémás.
Mi lesz velük?
Bekerülnek a kórházba. Jó esetben nem az utcán kallódnak, hanem elindítanak nekik egy végleges elhelyezést egy elmeszociális otthonban.
Hogyan viszonyul a társadalom ezekhez a betegekhez?
Nem akarjuk észrevenni őket, és nem akarunk tudni róluk. Ilyen a társadalom. És sajnos sok esetben kihasználják őket, elveszik a pénzüket, lakásukba bemennek, és elveszik az értékeiket, vagy épp eladatják velük. 25 év alatt sokszor láttam ilyet. Rengeteg beteg volt. Itt nálunk a pszichiátrián nagyon szigorú elszámolási rendszer van. Felírjuk, ki mit hozott magával. Én a kezelés végeztével csakis neki adhatom ki a dolgait, senki másnak. Jöhet a Terka, a Pista. Nem adom oda, mert azért sok rafinált ember van. Számtalan esetben átlátunk a szitán. Jönnek a kulcsaikért azzal a dumával, hogy ők a gondozók. Illetve, hogy ők hordanak az illetőnek ebédet. Nagyon pofátlanok.
Sokan félnek a pszichiátriai betegektől. És amikor olvassa az ember a tragikus esetekről szóló a híreket, az nem segít. A combinós gyilkos is így volt címlapon. Miért kell kiengedni valakit, aki pszichiátriai kezelésre szorul?
Mert bent tartani nem lehet. Nincs rá indok. Az akut kórházi ellátás nem alkalmas ezeknek a betegeknek a bent tartására. Kéne egy biztonsági pszichiátria. Azoknak akik például tipikusan terápiarezisztensek. Ők már nem fognak változni. Elmeszociális otthonba sem jó, ha bekerül. Kimondottan biztonsági kórház kéne, mint az IMEI, viszont oda csak az elítéltek mennek.
Kik fordultak meg a te osztályodon? Ti veszitek fel ugye a betegeket.
Mindenki. Depressziós, skizofrén, paranoid, drogos, alkoholista, demens.
Korosztály?
16-tól felfelé fogadunk betegeket.
Milyen állapotban?
Sokszor nem szép látvány. Őrjöngés, hányás, és a szagok…Például, ha a toxikológiára bevisznek egy drogost, de a kábítószer hatására elindul egyfajta pszichózis nála, és képeket lát, hangokat hall, akkor ide szállítják.
Ha látsz egy őrjöngő embert, nem rándul görcsbe a gyomrod?
Nem szabad félni. Itt nem. Sokszor a rendőrök is hátrálnak, ők nem tudják, hogyan kell bánni velük. Itt talpraesettnek kell lenni. És nem kételkedni a dolgodban.
Nem pánikoltál be soha? Vagy a kollégáid?
Aki igen, az már nem dolgozik itt. Én soha nem féltem az elmebetegektől. 25 év alatt egy sem bántott vagy ütött meg.
Kollégádat?
Előfordult sajnos. Ha egy ember ilyen helyre megy dolgozni tudnia kell, hogy bármi megtörténhet. Ezek a betegek kiszámíthatatlanok. Igen, előfordult, egy osztályon egy doktornőt megölt a betege. Ha erre a pályára adod a fejed élesen kell látni. Előre gondolkodni, hogy miből, mi lehet. Ha behoznak egy őrjöngőt én nem őrjöngök vele. Leköphet én nem csinálok semmit.
Előfordult?
Hogyne. Az anyukámat háromszor egy héten biztosan emlegetik. Akkor ezeknek az embereknek senki nem jó. Kapja a rendőr és a mentős is a meleg levest. Agresszíven nem szabad megnyilvánulni, mert abból lesz a nagy baj.
De gondolom, nem csak feldühödött embereket hoznak. Bizonyára vannak, akik csendesen veszélyesek.
Ha egy szülőnek meghal a gyereke, vagy ha egy férfi elveszíti 10 év házasság után a feleségét akkor hozzánk kerülhet. Sokan, akik első alkalommal bekerülnek egy pszichiátriára nagyon szégyellik. Pedig ezt nem kell. Olyan, mint a cukorbetegség. Megfelelő kezeléssel kordában lehet tartani és teljes életet lehet élni. Hangsúlyozom, nagyon elutasító a társadalom. A szégyenérzet erős, főleg az öngyilkosokban. Ha felvágom egyszer az ereimet ne derüljön már ki. Ne tudja meg mindenki. Persze itt nem a súlyos betegekről beszélek. De nem szabad senkit sem lenézni, mert a téglája mindenkinek ott van a pszichiátrián.
A fiatalokat, hogy tudják erre a pályára terelni? Nekem nem éppen csábító, ha így körbenézek.
Nehéz. Ugyanazok az emberek forognak a rendszerben. Én nem is találkozom kezdőkkel. Ez egy mókuskerék. Nem lehet belőle kiszállni vagy másik osztályra menni. Meg lehet próbálni. Szeretett kolléganőm elvégezte az egyetemi képzést is, de mégsem tudta itt hagyni az osztályt. Újra velem dolgozik. Különleges állatfajta vagyunk mi. Megkérdeztem már többször magamtól is, hogy mit keresek itt, de szeretem csinálni.
Melyik részét?
Elindíthatom a javulás útján a beteget. Amit mi csinálunk, az akut ellátás. Ennek van egy izgalma. Tudni kell 5 perc alatt dönteni mert többre nincs idő. Vannak emberek, akik visszatérő betegek. Tudjuk, hogy jönnek minden héten. Hajléktalanok és nehéz körülmények között élők. Nem tudnak a társadalmi normák szerint élni, vagy nem tudnak beilleszkedni és csenget velük a mentő.
Mennyire részei a hétköznapjainak a betegek?
Nekem van két gyerekem. Rájuk kell figyelnem, de a kollégáim azért hívhatnak ha otthon is vagyok, hogy ez és ez történt… Ha kell beülök az autóba és megyek. Volt, hogy itthon kellett anyura hagyni a gyerekeket és mentem, mert ha bárkit atrocitás ér, akkor megyek. Betörtek egy ablakot az egyik szobában nemrég. Egy drogos srác beindult és rátörte az ablakot a nővérekre. Nyomták a gombot, mert a kezükön van egy óra, amit ha megnyomnak jön a biztonsági szolgálat. De ez egy perc alatt történt.
Úgy kell elképzelni mint a filmekben?
A életben keményebbek a történetek. A figyelő, az egy kemény hely, de indokolatlanul nem kerül oda senki. Le kell kötni a beteget, ha szükséges, gyógyszerezni kell, de mindent úgy, ahogy a nagykönyvben le van írva és jelentjük, dokumentáljuk.
A híres, hírhedté vált Merényi pszichiátriájáról kikerültek fotók, amelyek bejárták a sajtót. Ezekhez te mit szóltál?
Nálunk mások a körülmények. Nagyon jó osztályok vannak, más környezetben kezelünk.
Lehetett látni olyan fotót is, ahol a radiátorhoz volt kötve egy beteg.
Nem ismerem a részleteket, nem tudom mi történt. Az biztos, hogy létezik az az élethelyzet, amikor a személyzet és más betegek érdeke védelmében le kell kötözni a beteget. Nincs mese. Ha ezt látnák az újságírók, látnák az emberek, hogy ki, mire képes és mit művel, akkor nem kérdőjeleznék meg a döntéseinket.
Te soha nem akartál elmenni másik osztályra?
Nem. Más osztályokon dolgozó kollégáim mondják, hogy soha nem tennék be a lábukat hozzánk. Félnek. De van ennek jó oldala is.
Mi a jó oldala?
A hála. És itt egyáltalán nem pénzre kell gondolni. A pszichiátriára kerülő betegek nem pénzes betegek. Ami van nekik, azt is többnyire cigire vagy kajára költik, mert a gyógyszerektől annyit esznek, hogy csak na. Benne van a rendszerben a hálapénz, de itt minimálisan fordul elő. Amikor kitisztul a beteg, akkor egyszerűen odajön és megköszöni. És ahol tud, segít.
És a hálapénz megszüntetéséről mit gondolsz?
Nagyon ideje lenne kivenni a rendszerből. De hát tudjuk a választ. Csak annyi, hogy 25 év után ne 150 ezret lehessen már hazavinni. Mert ez szégyen. Szerintem összeomlik a rendszer, mert kevés olyan marha van már mint én, aki így is forgásban tartja. Előbb-utóbb kihullunk. Nem abban a rendszerben képzik ma a fiatalokat, mint minket.
Kisebb a teherbírásuk?
Nem az a gond. A szakiskola állítólag azért nem volt jó, mert 14 évesen bekerült a gyerek az iskolába és 15-16 évesen már kikerült az osztályra és a gyakorlaton már a halállal is találkozott. És ez sokak szerint rettenet. De hát kérem szépen, aki nem bírja, az kihullik. Elmegy. De attól még nem volt rossz ez a rendszer, hiszen éles helyzetben tanul az ember. Butaság volt ezért megszüntetni. Ma diplomás ápolók jönnek ki az iskolából úgy, hogy nem láttak még beteget. Gyönyörű. Ki kell járniuk osztályra, de ez már nem az, ami nálunk volt. A vénát is nehezen találják el.
Beleég a retinádba a betegek arca?
Nem. Nevekre sem emlékszem. Már nem.
Van, ami megdöbbent?
Nincs. Tényleg semmi.
Üres lettél?
Nem. Kedvesen bánok velük csak védekezem, nem érinthet meg semmi. Az életösztön erősen dolgozik az emberben. Én boldog ember szeretnék lenni. Az, hogy ilyen bolondériám van, az már más kérdés.
És ez a “bolondéria” mennyire bolondította meg a magánéletedet?
Kevés az az ember, akinek tökéletes párkapcsolat van. Nehéz ezt az életformát elfogadni. Volt, hogy megkaptam, hogy “mindig csak a betegek”. Volt, hogy a gyerekek mondták azt, hogy megint a munka… Valóban, ha bármi történik megyek. Előfordult, hogy beültek mellém a kocsiba, mert hívtak és az autóban megvárták amíg az osztályon elvégeztem, amit muszáj volt. Amikor anyukám tud, vigyáz rájuk. De a gyerekek az elsők. És úgy próbálok meg jó anya lenni, hogy amikor velük vagyok akkor 100 százalékig velük vagyok.
És mi történik akkor ha te leszel beteg?
Betegállományba nem lehet elmenni. Az tízezreket jelent hetente. Másodállást vállaltam, hogy meg tudjunk élni. Ott sem lehet lebetegedni.
Ezt a kis “bolondériádat”, hogyan lehet normális mederben terelgetni?
Kellő mennyiségű humorral. Azok az emberek, akik ilyen helyeken dolgoznak másképp értékelik az életüket. Nem érdekel, ha nincs két forint a pénztárcámban. Majd lesz holnap. És mindig volt. Még kitartok, mert szeretem. Nekem két családom van. Mindkettőhöz ragaszkodom.
