„Itt van, pedig senki se hívta
Néz rám, de nem látom a szemét
És nem tudom, de arra emlékszem
Hogy nem értem, amit beszél
A székről átülök a fotelbe
Jobb, ha ma lelépek korán
Az fix, hogy jól meg lett keverve
Nem tudom, mi jöhet ezután”
(Víg Mihály / Trabant: Itt van, pedig senki se hívta)
Kétfajta karácsonyt ismerünk, az egyik csak a filmekben létezik, ebben mindenki szeret mindenkit, béke van, tisztaság, mosolygós, csúnyapulcsis emberek, és ha itt-ott néha keserédes is, mint az Igazából szerelem-féle orbitális hazugságokban, az azért nem jellemző, hogy mindenkit az agyérgörcs kerülget, olyan szinten idegállapotban van. A másik karácsony természetesen az igazi, amit mind jól ismerünk, vagyis amit rajtam kívül mindenki jól ismer. Ha egy romantikus festőt ma felkérnének, hogy fessen egy zsánerképet a mostani magyar karácsonyról, azon kidülledt szemekkel, lila fejjel, dagadó nyaki ütőerekkel ordítana egymással anya és apa az aranymetszésekben, feszült testtartásba merevedve, alul üvöltő gyerekek, a háttérben lángoló sütő, a kutya éppen a félig kész mézeskalácsot zabálja keretmotívumként, a drámai oldalfényről gondoskodó ablakon túl pedig szürkeség, kosz, latyak.
És ez még csak a karácsony előtti pillanat, az igazi megpróbáltatások csak ezután kezdődnek: gyereket összepakolni, irány az egyik pár nagyszülő, a másik pár nagyszülő, a válások és a tesók számának megfelelően nyilván újabb és újabb állomásokkal, persze kötelességünk mindezt az arcunkra fagyasztott obligát mosollyal végigtolni, deszépafa, degazdagajézuska, mutimitkaptál, sütitmérnemeszel. Mire az egésznek vége (jobb esetben 26-án, rosszabb esetben a két ünnep között) állítólag mindenkinek olyan szinten elege van az egészből, hogy már csak vegetálni képes a szabi hátralévő pár napján, lehetőleg válás és/vagy a gyerekek kitagadása nélkül.
Állítólag, mert ez az egész engem nem érintett. Azt mondják, szerencsés vagyok, azt mondják, nem is tudom, mennyire, ebben igazuk van, mármint, hogy nem tudom, hiszen én azt sem értettem soha, miért ülnek fel a családok évente önként a szopórollerre, amikor tudják, hogy pontosan az, aminek látszik: szopóroller. Azt mondják, ezt nem lehet megúszni, az átlagosan nagy, vagy annál nagyobb családoknál ez így megy, egy rokonlátogatást sem szabad kihagyni, mert a következmények sokkal szörnyűbbek lesznek, mint az átmeneti kellemetlenség; én ezt nem érthetem. Tényleg nem értem, és lehet, hogy már soha nem is fogom.
Tudjátok, nálunk mi történik karácsonykor? Megmondom, hogy micsoda:
az égvilágon semmi.
Nem egyszerűen laza semmittevés, egészséges nyújtózkodás, hanem ez: semmi. Vákuum. Nihil. És ez nagyon jó, bár csak most, hogy öregszem, kezdem értékelni, és nyilván kell még 10-15 év, mire a maga teljességében megélem majd az igazi, nagybetűs Semmit Nem Csinálást.
Fotó: iStock
Sajnos nem tudok tuti tippeket adni, hogy hogy kell eljutni ebbe a magyar családok kilencven százaléka számára kegyelmi állapotba; a rossz hír ugyanis az, hogy bizony bele kell születni. Ehhez az kell – és most figyeljetek nagyon, jó? –, hogy az ember anyukájának legyen egy darab lánytestvére, az ember apukájának (aki még mindig együtt van az ember anyukájával, és ez, úgy tűnik, most már így is marad) pedig legyen egy darab fiútestvére. Eddig megvan? Nos, ezen túl még az kell hozzá, hogy az ember anyukájának a lánytestvére és az ember apukájának a fiútestvére is összeházasodjon egymással. És az sem árt, hogy a két házaspár – anyukám-apukám és mindkettő testvére – négyszáz méterre lakjon egymástól. Ennyi a család: két háztartás.
Ma már elmagyarázni nem könnyű ezt a kívülről nyilván kissé bizarr, mondjuk úgy, unortodox, négyzet alakú családmodellt, annak idején viszont felfogni nem volt könnyű, hogy másoknál máshogy van. Hülyén hangzik, de tényleg így volt. Ha ebben nősz fel, persze, hogy ez a norma – annyira, hogy szabályosan sokkot kaptam, amikor általános iskolában szembesültem vele, hogy máshol máshogy van, azaz, hogy attól, hogy két ember összeházasodik, nem kötelező, hogy a testvéreik is összeházasodjanak, mármint egymással. Az olyan finomságokba, hogy mi van, ha a szülőknek különböző számú (és/vagy azonos nemű) testvéreik vannak, ne adj’ isten, valakinek nincs testvére, természetesen nem gondoltam bele, abba meg végképp nem, hogy az emberek elég nagy arányban elválnak, ami aztán tovább bonyolítja a helyzetet. Ez utóbbi mondjuk ritka volt, vagyis az országos átlagnál mindenképpen ritkább; a konzervatív, kertvárosi nyugiban, amely buborékban akkoriban éltem, a házaspárok inkább valahogy elviselték és lehetőség szerint túlélték egymást, mint hogy váljanak, azzal ugyanis megkockáztatták volna, hogy szájára veszi őket a vasárnapi mise után összeülő hímzőegylet.
Hogy hogy jön ide az eseménytelen karácsony? Tök egyszerű:
nem kell menni sehova.
25-én délelőtt (esetleg még 24-én este) a másik családhoz, de ennyi, ha megyünk, akkor is több ideig tart beülni az autóba, mint odaautózni (a gyaloglás természetesen szóba sem jöhet, ha az embernek egészen konkrétan az orrán jön ki a halászleves bejgli), és különben is, a másik háztartásban is ugyanaz van, mint otthon: némi álmatag ajándékmutogatást és anekdotázást leszámítva révedünk a semmibe, fizikailag jelen vagyunk ugyan, de odabent nincs semmi, csak a csillagtalan éjszaka, izommemóriából utasítjuk vissza az Unicumot, nem azért, mert józan életűek vagyunk (dehogy!), vagy mert nem isszuk meg azt a szart (dehogynem!), hanem mert fizikailag nem fér belénk.
Gyerekként még az előkészületekből is kizártak, kész kis karantént alakítottak ki nekünk 24-én, a nagyszoba azért volt tabu, mert „előkészítik a Jézuskának a terepet, hogy legyen fa, ami alá lepakolja az ajándékokat”, a konyhából meg pláne kitiltottak, az anya felségterülete, szigorú szabály volt ez, és mindenkinek jobb volt így. (A Jézuska-narratívát egyébként évtizedek óta nem a szüleink tartották napirenden a kedvünkért, hogy a gyermeki lélekben, amíg lehet, éljen a karácsony csodája, hanem mi tartottuk az anyánk kedvéért, ő ugyanis nagyon nehezen enged el bármilyen rögzült rutint, így aztán pont úgy a Jézuska hozta a szállítmányt 6 éves koromban, mint 36 éves koromban.) Csak egy ponton csatlakoztunk az előmunkálatokhoz:
akkor, amikor apánk behozta a garázsból a vasbetont is átvivő Bosch ütvefúróját, ráapplikálta a legvékonyabb fejet, a füstölgő Malbit egy hidegburkoló-brigádvezető eleganciájával a szája sarkában táncoltatta és fogorvosokat megszégyenítő hatékonysággal keresztülfúrta a kész mézeskalácsokat, hogy azokat aztán a fára akaszthassuk.
Mindig lenyűgöző műveletsor volt, ma is az (cigi már nincs), meggyőző hibaszázalékkal, húsz sütiből egy törik el, huszonöt éve számolom.
A közös bevonulás, Mennybőlazangyal-hallgatás és ajándékbontogatás negyven perc alatt lemegy, mióta unokák is vannak, egy óra alatt, igaz, amikor még köztünk volt az egészet moderátor-animátorként lebonyolító apai nagymama, egy kicsit tovább tartott, őelőtte ugyanis nem volt szabad csak úgy letépni a csomagolópapírt, gondosan le kellett fejteni a celluxot, gyűrődésmentesen lehámozni, majd neki odaadni a matériát, amit aztán ő gondosan összehajtott, hazavitt, és a következő évben reciklált; hála neki, még az ezredfordulón is jött szembe Kádár-kori papír. A Mennyből az angyalhoz is ragaszkodtunk, kazettáról ment mindig a csilingelős-gyerekkórusos feldolgozás, amikor tönkrement a magnó, a 486-os pécén, egy walkmannel és némi kreatív kábelezéssel digitalizáltuk, ezt cédére írtuk, és arról ment. Szerencsére éppen ez a lemez volt bent a lejátszóban, amikor tönkrement rajta az eject, onnantól nem nyúltunk hozzá, csak egyszer, karácsonykor nyomtuk meg a play gombot. Így ment ez tíz évig, aztán egyszer végleg meghalt a lejátszó, persze ez akkor és ott derült ki; sokat elmond, hogy mióta élek, az egyetlen feszült karácsonyi pillanatot az okozta, hogy emiatt elő kellett kapni apám laptopját, megvárni a Windows bejelentkező hangját (öt perc), rákeresni gyorsan a YouTube-on a Mennyből az angyalra (újabb öt perc), és elindítani az első szembejövő találatot, ami persze valami rettenetes szintetizátor-alapú, Budapest Tévé-igényszintű variáns volt.
Itt érünk el ezen cikk valódi témájához: a semmihez. Mi ugyanis mindezek után három-négy napig nem csináltunk semmit. Ez pedig egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy hangzik. Semmit sem csinálni lehet jól meg rosszul is.
A szerző fotója
Bill Murray egyszer azt nyilatkozta (azt hiszem, a Hervadó virágok című nagyszerű Jim Jarmusch-film kapcsán, de ez szinte bármelyik szerepére stimmelne), hogy színészként nagyon-nagyon nehéz eljátszani, hogy semmit sem érez és gondol. Ugyanez igaz a valódi semmittevésre. Ahhoz ugyanis nem elég, hogy az ember egyszerűen nem csinál semmit: meg kell élnie, és tudatosan szinten kell tartania a semmit nem csinálást. Ez nem könnyű, főleg azért, mert az embernek van az a furcsa késztetése, hogy állandóan csinálni akar valamit, vagy ha nem is akar, úgy érzi, kéne. Nem tudom, hogy ez a kapitalista-neoliberális berendezkedés egyik szörnyű mellékhatása-e, vagy egyszerűen ilyen az emberi természet, de mintha elfelejtettük volna, hogyan kell semmit nem csinálni, alighanem valamikor a múlt században. (Vagyis majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy régen tudtuk, hogyan kell.) Így pedig tényleg kínszenvedés.
Fotel, kanapé, ágy, konyhaszék – ennyi a karácsony.
Öt éve még más szavakat használtam volna, de most, közel a negyvenhez végre ki tudom mondani: ez így van jól. Segít, hogy ez a négy-öt nap egy majdnem egybefüggő étkezés, vagyis több idő telik el evéssel, mint nem evéssel. Ilyenkor még csatornát váltani is lusták vagyunk, jó az, amit épp adnak; meggyőződésem, hogy karácsonykor nem a szeretet ünnepének szentimentalizmusa, hanem a fizikai és szellemi tehetetlenségi nyomaték miatt süllyed elképesztő mélységekbe a kultúrafogyasztási igényszint, azaz, hogy a távirányítóig képtelenek vagyunk elkúszni, arról tehát végképp szó sem lehet, hogy valami tisztességes filmet csúsztassunk be a DVD-lejátszóba. Reszkessetek, betörők!, Igazából szerelem, budspencerterencehill, mindegy is, a lényeg, hogy menjen valami, az sem baj, ha érintőleges köze sincs a karácsonyhoz, fontosabb, hogy ismerős legyen.
Pontosan emlékszem, hogyan ment mindez az agyamra öt-tíz éve, egyre csak nőtt a feszültség, két ilyen nap után már befele ordítottam, „az élet rövid ehhez”, mondtam magamnak ilyenkor, lélekben meglapogatva magam, hogy én ennél tettre készebb és ambiciózusabb vagyok, „hogy bírjátok ezt”, tettem fel a költői kérdést a kanapén fetrengő családtagjaimat látva, persze csak magamnak. Most pedig nemcsak ilyen lettem én is, hanem mindezt fejlődésként értékelem: így kell karácsonyozni. Nincs nagyobb tesztje a családi kötelékeknek, az összetartozásnak és a szeretetnek, mint a több napon keresztül történő közös semmit nem csinálás.
Én tehát nem boldog, áldott és meghitt ünnepeket kívánok mindenkinek, hanem azt, hogy akinek ez nem adatik meg, az élje át legalább egyszer. A karácsonyi semmittevés nem elpocsékolt idő, hanem maga az élet. Kár lenne kihagyni.
