Popper Péter nem volt guru, hódolatot követelő tanító vagy nagyképű bölcs. Hallatlan népszerűségét azzal szerezte, hogy nyilvánosan tépelődött a legsúlyosabb és leghétköznapibb kérdéseinken. Miért nem élhet az ember magányosan, miért van rászorulva idegenek figyelmére? Miért fontos ragaszkodni és elengedni is? Mit tehetünk egyáltalán önmagunkért és másokért?
Fotó: Josh Rangel on Unsplash
Nem volt pesszimista, derűs realista volt: mind megérkezünk kiszolgáltatottan, ismeretlen okból, idegenként egy idegen világba és nem tudjuk, mikor, hogyan és merre megyünk tovább. Köd előttünk, köd mögöttünk, szél hozott, szél visz el. Vagyis semmi sem olyan nagyon fontos és mégis: mindennek, ami visszahozhatatlan, rendkívüli jelentősége van – talán valami magasabb szempontból, ha van az emberénél magasabb szempont a végtelen, közönyös univerzumban. És mintha lenne: hiszen úgy rendezte be ezt az érthetetlen vendégséget a titokzatos, de voltaképp szívélyes házigazda, hogy rá legyünk utalva mások, idegenek törődésére, hogy ne tudjunk meglenni mások nélkül és közünk legyen hozzájuk. Hogy emberek között találkozások történjenek. Popper Pétert ezek a kérdések tették „valláspszichológussá”, a kérdés, hogy milyen vígasz nyújtható az embereknek, miben, kiben bízhatunk, mit remélhetünk.
Ha kíváncsi vagy, milyen Popper-mondás kapcsolódik egyes csillagjegyekhez, kattints tovább Illúzió oldalára!
