Miután befejeztem ezt a cikket, és feltöltöttem az adminba, Messengeren ráírok majd a szerkesztőmre, Tamásra, hogy jelezzem, a privát és a hivatalos e-mail-címére is elküldtem a cikk vázlatának url-jét. Mióta az nlc.-nél vagyok, valamiféle furcsa belső ösztönzés, hajtóerő hatására kényszeresen ragaszkodom ehhez a rituáléhoz, és mint kiderült, Tamás kényszeresen el is várja, hogy az átnézendő írás három különféle csatornán is eljusson hozzá. Ha véletlenül megfeledkeznék róla, szorongását csillapítandó, azonnal számon kéri rajtam. Gyorsan pótlom mulasztásomat, visszaáll a világ rendje.
Kézmosásmánia, kihúzott vasaló, mosógépben hagyott macska
A midennapi kényszerek persze bizonyos fokig hozzátartoznak az életünkhöz, hiszen biztonságérzetünket tudjuk növelni azzal, ha egyes dolgokat mindig ugyanúgy csinálunk – legalábbis ebben reménykedve körbekérdeztem a szerkesztőségben, mások is éreznek-e belső késztetést látszólag teljesen értelmetlen rítusok rendszeres véghezvitelére. Gyorsan kiderült, hogy többek – a koronavírustól függetlenül – állandó tisztálkodási és tisztítási kényszertől szenvednek, forgolódnak, ha mosatlan marad estére a mosogatóban, vagy mániákusan sikálják a vécét. Az egyik kollégám például azt írja: „Kézmosásmániás vagyok már gyerekkoromtól. Otthon óránként, vagy háromszor-négyszer mosom a kezem úgy, hogy nem csináltam semmit. Misén egy óra alatt ötször fertőtlenítem.” Egy férfi kollégám pedig elárulta, muszáj minden reggel hajat mosnia, különben nem érzi magát tisztának, illetve minden telefonhívás után kényszeresen törli a telefon képernyőjét (általában a pólójába). „De ezzel biztos sokan vannak így” – teszi hozzá.
Ha ezzel nem is, az nlc. szerkesztőségében sokan szenvednek a tudatukba betolakodó, „mi van, ha” kezdetű baljós kérdések okozta ellenőrzési kényszercselekvések miatt, ezért többen is többször leellenőrzik, becsukták-e az ajtót. Olga például attól tart, felgyújtja a lakást, amíg nincs otthon:
„Nyolcszor járok körbe indulás előtt, hogy mindent kikapcsoltam, sőt, kihúztam-e. Gyerekszobákat áramtalanítom, ofkorsz, ki tudja, mit dugtak a konnektorba. Aztán meg azon parázok, hogy besüt a nap, és az okoz gyulladást. Már magamat is unom emiatt, de tényleg. Mondjuk, nem segít az ügyön, hogy notórius vasalót bedugva hagyó vagyok, és volt már, hogy kifüstölt a konnektor, mert nem bírta el egyszerre a mosogatógépet meg a sütőt. Jó büdös volt. Szerencsére a sütőt azért nem szoktam magára hagyni, így megéreztem és gyorsan reagáltam.”
Benn maradt a macska (Fotó: Getty Images)
Jellemzőek körünkben a macskákkal kapcsolatos repetitív kontrollcselekvések is. „Mosás előtt megkeresem Bambuszt, mióta öt éve láttam a mosógépbe szorult macskákról szóló cikket” – árulja el Szonja. Gabi szintén megnézi, illetve körbetapogatja mindig, hogy Tóbiás macska bebújt-e a mosó- vagy a szárítógépbe, mert volt már rá példa, hogy bennragadt. Gabi szerint szokásának hátterében teljesen racionális okok állnak:
Azért kell tapogatni, mert a macska fekete, és hozzá folyékony halmazállapotú, tökéletesen felveszi a dob alakját.
Ez egyébként nálam is egy kattanás, még az ajtóból is visszafordulok százszor, vajon Áfonya cica nem surrant-e ki a lábam mellett. Általában a nappaliban ül ilyenkor, és teljesen hülyének néz…
De a macskaparát is kielőzik a számokkal kapcsolatos szertartások:
„Nem kelhetek máskor sosem, csak az adott óra adott azonos percében. Ha máskor kell kelni, mondjuk 6:30-kor, akkor bizony 6:06-kor kelek, nem lehet másként. A másik ilyen hülyeségem, hogy amint meglátok egy magyar rendszámot, például LBK-723, akkor azonnal azon gondolkozom magamban, hogy milyen szó lehet az, ahol ez a három betű ugyanebben a sorrendben szerepel, például a »libikóka« vagy az »elbukik«. Sajnos ezt állandóan csinálom, mióta tudok olvasni, de legalább már nem kiabálom bele a nagyvilágba a szavakat, mint gyerekként” – mondja Anett. Ezt a szókirakóst egyébként még négyen csinálják a szerkesztőségben, sőt az egyik nevét nem vállaló kollégám odáig megy, hogy kényszeresen keresi a számok közti összefüggéseket, és komplett egyenleteket talál ki telefonszámokra:
„Egy ismerősöm megadta 1999-ben a számát, a következőre hasonlított: 06419456875. (Szándékosan adunk most fals számot, mert az illetőnek még mindig ugyanaz a száma – a szerk.) Ezt úgy jegyeztem meg, hogy azonnal észrevettem, hogy a 06 utáni első három szám + a második három szám = a harmadik három szám, tehát 419+456=875. Ha van ilyen összefüggés, egyből meglátom, ha tetszik egy telefonszám, és nem látok benne egyből ilyesmit, akkor kutatok benne. És általában találok.”
„Hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”
„Mindannyian rendelkezünk szokásokkal, rituálékkal, ezek teljesen természetesek, a hétköznapjaink részét képezik – nyugtat meg Bálint Eszter pszichológus. – Ezek kialakulása megtörténhet magától (így hatékony, így kényelmes, ez ad biztonságérzetet), vagy egy-egy tudatos döntés kérdése is lehet (például egy reggeli rutin beiktatása). Az is lehet, hogy valamilyen kapcsolatot fedezünk fel egy-egy cselekvés és egy pozitív történés között, ami alapvetően véletlen egybeesés.” Jó példa erre Marci esete, aki ha bármi nagy kihívás előtt áll, akkor csukott szemmel messziről összeérinti a tenyerét és összekulcsolja az ujjait, mintha imádkozni akarna, pedig nem akar. „Ez tök nehéz, és ha nem sikerül, akkor a dolog sem sikerül majd, ha igen, akkor igen. Nem tudom, ez honnan jött, de egyetem alatt volt, hogy csak emiatt nem mentem be vizsgázni, mert minek, ha úgyis bukó.” A pszichológus szerint probléma akkor van, ha ezek a kényszerek hatással vannak az egész életünkre, és nem tudunk tőlük megszabadulni, jelentős szorongást okoznak.
Szerkesztőségünkben többen is azt vallották, nem mennek vagy alszanak el anélkül, hogy ne legyen minden a helyén, és a nyitva hagyott szekrényajtók is többeknek jelentenek olyan stresszfaktort, ami meggátolja az elalvást. Valaki mániákusan igyekszik megszabadulni a feleslegesnek ítélt tárgyaktól – például azonnal kivágja a ruhacímkét, kidobja a csomagolóanyagot, leírást, számlát, dísztárgyat, vagy márkázott dobozokból semleges dobozokba és flakonokba tölt mindent – míg mások megrögzötten ragaszkodnak bizonyos tárgyakhoz, Niki például csak feketével fogó tollal ír, Dani pedig sehova sem megy orrspray nélkül.
Amikor egyszer leesett és eltörött, elsírtam magam
– vallja be.
Bálint Eszter szerint mindez még nem jelenti azt, hogy szerkesztőségünk minden tagja súlyos kényszerbetegséggel, más néven obszesszív-kompulzív zavarral (OCD) küzdene. „Az utóbbi időben gyakran megjelenik a köznyelvben, hogy »ha szín szerint rendezem a könyveimet, akkor OCD-s vagyok«. Ezek a kis szokások, »kényszerek« nem hasonlítanak arra, amit a valóban OCD-s kliensek átélnek. Attól, hogy valaki szereti a rendet maga körül, vagy zavarja, ha nincsenek szín szerint sorban a ceruzái, még nem lesz kényszeres, mert valószínűleg nem él meg akkora szorongást és kellemetlenségeket, amit a valóban kényszeres személyek nap mint nap átélnek. Amikor hétköznapi szokásokról, rituálékról beszélünk, ezek célja lehet a tevékenység megkönnyítése (például ha van egy bevett forgatókönyvem, hogy minden reggel a buszmegállóba útba eső kávézóban veszem meg a kávémat, akkor nem kell minden reggel azon gondolkoznom, hogy honnan lesz kávém), vagy a szorongásoldás nehéz helyzetek esetén, ahol a megszokottság, a rituálé adhat biztonságot. Előfordulhat az is, hogy valamilyen befejezettség-érzés hiányzik, és emiatt kell egy-egy tevékenység végéhez hozzátenni még valamit, de ez sem jelenti rögtön azt, hogy baj van.”
„A kényszerbetegségnek nagyon leegyszerűsítve két eleme van: kényszergondolatok és kényszercselekvések. A kényszergondolatok, a személy akaratán kívül megjelenő gondolatokat jelentik, amik a személyek számára is sokszor irreálisnak tűnnek, ugyanakkor nem tudnak megszabadulni tőlük, ezért jelentős szorongást élnek meg ezekkel kapcsolatban. Alapvetően a kényszeres cselekedeteknek a célja a szorongás oldása, amelyek átmenetileg oldhatják is, de egy idő után a cselekvések végrehajtása kezdi eluralni a személy életét, akinek gyakran megjelenik az az érzés az életben, hogy hatással tud lenni a cselekvéseivel arra, hogy valamilyen kellemetlen dolgot, akár katasztrófát megakadályozzon, vagy hogy a gondolatai hatással tudnak lenni ezekre a dolgokra. Például, ha megcsinálja ezt és ezt a dolgot, akkor nem hal meg az egyik szerette” – magyarázza a szakember. A kényszergondolatok és/vagy kényszercselekvések sok időt vesznek igénybe, jelentős negatív hatással vannak az ember mindennapi életére, munkájára, társas kapcsolataira. A betegség kialakulásában szerepet játszhatnak genetikai és környezeti tényezők, gyermekkori élmények vagy későbbi negatív, akár traumatikus élmények, és gyakran társulnak más pszichés betegségekkel. Ilyen esetekben a gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés együtt segíthet a tünetek kezelésében, csökkentésében.
Koronavírus: kényszerbetegeknek áll a világ
Dr. Németh Attila pszichiáter Kényszerbetegség és határterülete című könyvében olvasható az alábbi történet egy megfertőződési obszesszióval küzdő betegről:
„Egyik betegünk önmagát is és a családtagok ruházatát is fertőtlenítőszerekkel mosta, hogy megszabaduljon a súlyos betegségeket okozó gombáktól, vírusoktól stb. Egyre több Ultrasol és Hypo fogyott a háztartásban, a családtagok már automatikusan fertőtlenítették cipőiket a lakásba lépés előtt, és hozzászoktak a fertőtlenítő kézmosáshoz. (Később a kezelés kapcsán a beteg elhagyta a tisztálkodási kényszercselekvéseket, nem úgy a családtagok, akik most már ragaszkodtak a tisztogatási szertartásokhoz.)”
Az egészségmániás betegről szóló történet egy évvel ezelőtt még bizarrnak hatott volna, ma viszont mindannyian nap mint nap átélünk hasonló helyzeteket. Nem véletlenül mondta azt Feldmár András a hvg-nek adott interjújában, hogy kényszerbeteg páciensei, akik eddig is féltek mindentől, akik kényszeresen takarítottak és tisztálkodtak, most egyre jobban érzik magukat, mert mindenki azt csinálja, amit ők mindig is csináltak. „Van egy páciensem, aki évek óta senkit nem engedett be addig a lakásába, amíg az illető a bejáratnál le nem zuhanyozott, és tiszta ruhát nem vett fel. Szóval csak teljesen lefertőtlenítve lehetett belépni hozzá. Ezt megkövetelte a barátaitól, a szeretőitől is. Most ha mindannyian meg tudnánk ezt csinálni, megállíthatnánk a fertőzést. Mindenki tanulhatna ezektől az emberektől, nekik van a legnagyobb tapasztalatuk és kiérlelt gyakorlataik erre a helyzetre” – mondta a pszichoterapeuta.
Vagyis azok a kényszeres mosakodók, rendrakók, akiket eddig problematikusnak gondoltunk, most fontos tapasztalatokat adhatnak át nekünk a világjárvány idején. Noha a válság számukra is tartogathat kihívásokat, például akár szélsőségesen értelmezhetik a kézmosási irányelveket, egyben felkészültebbek is lehetnek a bizonytalanság kezelésében, különösen akkor, ha terápiát folytatnak. Mi pedig talán nagyobb megértést kaphatunk a kényszerbeteg emberek helyzetéről, könnyebben átérezhetjük, milyen lehet folyamatos szorongással élni. Az olyan félelmek ugyanis, hogy „mi van, ha tünetmentes vagyok?”, „mi van, ha valakinek kárt okozok a tudtomon kívül?” olyan aggodalmak, amelyekkel az OCD-vel élő emberek nap mint nap küzdenek. Reméljük azért, nem válik szokásunkká…
