Azután, hogy Magyarország egy nemzetközi konferencia keretében abortuszellenes nyilatkozatot írt alá, sokan attól tartanak, hogy szigorítani fogják a vonatkozó szabályozást, bár Novák Katalin családügyi miniszter cáfolja ezt. Ezzel újra fellángolt a Nagy Abortuszvita. De van itt vita egyáltalán? Muszáj, hogy legyen?
Volt már szülésem, és volt már abortuszom. Így könnyebb beleképzelnem magam mindkét helyzetbe. A nőébe, aki nagyon vágyik gyerekre, és a másikéba, akinek körülményei pillanatnyilag nem teszik lehetővé a gyerekvállalást. Mindkét lelkiállapotot meg lehet érteni. Ezért furcsa nekem, amikor „életpártiak” csapnak össze az abortusz lehetőségét támogatókkal.
Merthogy nincs, nem kéne lennie egyik, meg másik oldalnak. Különféle élethelyzetek vannak, eltérő női életszakaszok, és ami az egyikben jó döntés, az a másikban rossz. Attól jó vagy rossz, hogy a nő, aki testét aláveti bármelyiknek, kellő körültekintéssel és információval tud-e felelősen, szabadon dönteni és a döntésében megnyugodni.
Ilyen értelemben mindkét döntés lehet életpárti, hiszen mindkettő arról szól, hogy csak a megfelelő időben, megfelelő környezetbe érkező babák szülessenek meg, azok, akiknek jó eséllyel lesz boldog az indulásuk. Hogy egy nő akkor szüljön, amikor felkészült rá, amikor ideálisak a körülmények, amikor anyának tudja érezni magát – a gyereke érdekében is.
Számomra elképzelhetetlen, hogy abortuszellenes legyek, mert úgy érzem, szükségtelen szenvedésnek veti alá a társadalom azokat, akiket akaratuk ellenére a nem kívánt magzatuk kihordására kényszerít.
A terhességet különbözően élik meg a nők. Van, aki olykor teljes önfeladást él át, ami esetenként a kiszolgáltatottság érzésével jár, és sokaknak fizikai megpróbáltatást is jelent. Pokoli lehet úgy átélni kilenc hosszú hónapon át, hogy az ember még csak nem is akarta ezt az állapotot. Nem lehetetlen, hogy rossz a magzatnak is.
Miközben számomra elképzelhetetlen az is, hogy „abortuszpárti” legyek, hiszen – átélve a várandósságot – mérhetetlenül brutálisnak, valahol az emberi értékekkel szembe menőnek tartom ezt a műveletet. Pláne úgy, ahogyan történik, a női szervek működésébe, szerkezetébe való drasztikus beavatkozással.
Úgy vélem, ezek nem egymásnak ellentmondó álláspontok. Lehet védeni a magzat életét, amíg és amikor érdemes, és emellett lehet védeni a nők méltó élethez való jogát. Hajtogathatjuk az elvi-filozófiai-vallási alapú vita alaptételeit napestig, de ez nem fog segíteni azokon, akik épp most fekszenek bent a klinikákon.
Számomra egy már megszületett ember joga erősebb két egyesült sejt jogánál. Csakhogy ez a sejt rohamosan fejlődik, és mindössze hat hét alatt dobogó szívet produkál. És nem tudom őszintén azt mondani, hogy velünk született jogunk lenne ezt a szívdobogást megszüntetni, bár belátom, hogy néha csak rossz és rosszabb között lehet választani.
Az abortusz nem valamiféle elidegeníthetetlen alapjog, hanem egy olyan beavatkozás, amit a tudomány fejlődése tett lehetővé. Így van ez például az eutanáziával vagy mondjuk a klónozással is, de azért egy etikai átgondolásra bőven érdemes mind.
A terhességmegszakításra már csak azért sem tekinthetünk úgy, mint valamiféle tetszőlegesen bevethető dologra, mert más embereket kell „felhasználnunk” hozzá. Orvosok kezével, lelkével, lelkiismeretével rendelkezünk ilyenkor. Bizonyos értelemben ők végzik el a nehezét, ez pedig nem automatikusan elvárható (e téren lényeges, hogy a részvétel megtagadható a mi egészségügyünkben).
Ugyanakkor jelenleg nem tudnék jobb megoldást mondani (legfeljebb a gyógyszeres verziót, ami amúgy a közhiedelemmel ellentétben szintén nem fájdalommentes). Az abortusz egy szükséges rossz, amit minden kormánynak engedélyeznie kéne, méghozzá olyan formában, ami a lehető kevésbé viseli meg a nőket és az orvosokat. De legalább ilyen fontos, hogy emellett mindent meg kellene tennie azért, hogy egyre ritkábban legyen rá szükség. Hogy tiltásig sose kelljen eljutni.
Magyarország még messze nem tart ott, hogy nemet mondhasson a szabad abortuszra. A vezetés akkor gondolkodhatna ezen egyáltalán, ha már mindent megtett azért, hogy ne foganjanak meg nem kívánt magzatok. Ha lenne mindenki számára elérhető felvilágosítás és fogamzásgátlás, ha egzisztenciális szempontból mindenki számára reális lehetőség volna a három, négy, sok gyerek. (Bár a humanizmus azt diktálja, hogy akkor is kapjon segítséget az, aki bajban van.)
Terhességmegszakításra sajnos ebben az utopisztikus helyzetben is szükség lesz, például a bűncselekményből fogant terhességek vagy az egészségügyi okokból beutalt anyák esetében. Most azonban még messze nem ők adják a bekerülők nagy részét. Ott vannak a fogamzásgátló eszközök hibaszázalékosai, a „balesetesek”, de a túl fiatalok, túl tudatlanok, és igen, a felelőtlenek is. Nincs miért eltagadni. Nekik nem kéne átesniük ezen. Még akkor sem, ha nem igaz, hogy mindenkinek életre szóló trauma ez az esemény. Fizikailag mindenkit megvisel, hiszen egy műtétről van szó, vérrel, fájdalommal.
Érthetetlen, hogy a jelenlegi szabályozás miért nem használja ki a legkézenfekvőbb lehetőséget a megelőzésre: a „kisműtét” előtt nem azt a kérdést kellene feltenni, hogy „biztos nem tudja felnevelni?” Hanem azt: „miben segíthetünk, hogy ezt feldolgozza, és többet ne kelljen ide jönnie?” Egy jó rendszer felkínálná szociális munkás, pszichológus segítségét, egy jó rendszerben kibukna, ha valakire a férje, szülője gyakorol nyomást, ha kényszerhelyzetben érzi magát, ha azért nem védekezik, mert nem is ismeri a biztos módszereket, ha traumaterápiára van szüksége. Ehhez persze értő szakemberek kellenek, nem paternalista szemléletű alkalmazottak. Hiszen annak, aki szabad akaratából van ott és önazonos a döntésével, annak nem segít, ha még ki is oktatják vagy megkérdőjelezik az önálló elhatározását.
A terhességmegelőzés tanulható, persze kell hozzá tudatosság és felelősségvállalás – méghozzá mindkét fél részéről. Mert – nem lehet elégszer elmondani – nem a nők ügye az abortusz, hanem pároké, partnereké; ahány nőé, annyi férfié is.
Többnyire a lányainkat féltjük a teherbeeséstől, pedig volna okunk félteni a fiainkat is, hiszen az ő életüket is komolyan befolyásolhatja egy nem akart baba. Az értelmetlen abortuszok egy része azon szülők felelőssége is, akik szexről nem beszélnek a gyerekükkel, mert „nem való neki”. Pedig felvilágosítás címszó alatt nemcsak azt kéne elmondani a gyerekeknek, hogy „hogyan is készül” az utód, hanem arról volna igazán érdemes beszélgetni velük, hogy milyen az a szex, ami jó és biztonságos egyszerre.
