Az internetet gyakran jelenítik meg hatalmas, mindent átszövő hálóként és ez nagyrészt le is fedi a valóságot. Segítségével szinte a világ bármelyik pontja, és a közösségi oldalakon keresztül bármely felhasználója elérhető. Ez hatalmas lehetőségeket és szabadságot ad, azonban a hozzászólások elolvasása, az ismerősök gyűjtögetése és a „Miért lájkoltad azt a fotót?!” beszélgetések óta tudjuk, hogy árnyoldalai is vannak. Sokunk nem is tudja már közösségi oldalak nélkül elképzelni az életét, másoknak pedig csak teher és macera az ottani történések, üzenetek, bejelölések, értesítések követése és feldolgozása. Az emberi kapcsolataink azonban a személyes, élő találkozások és élmények alapján fejlődtek, változtak évtizedekkel ezelőtt – ez azonban mostanra sem változott. Mi, emberi lények, a digitális világ előnyökkel és kényelemmel kipárnázott szolgáltatásai közepette, a technológiai fejlődés mellett is ugyanúgy működünk: a lelki húrjaink, a pszichés huzalozás nem tud és nem is akar lépést tartani az okoseszközökkel, appokkal.
Digitális gubancok
Félig komoly viccként meséltük egymásnak pár éve, hogy egy kapcsolat akkor válik igazán hivatalossá, amikor a pár azt a Facebookon is „beállította”. Kevésbé vidám történet az, amikor egy fiatal srác arról panaszkodott, onnan tudta meg, hogy barátnője szakított vele, hogy a közösségi oldalon felbontotta a kapcsolatban státuszt. Meg sem lehet számolni azokat a történeteket, ahol valaki túl sokat vagy túl keveset posztol a kapcsolatáról, vagy épp kitárulkozó és szappanopera-szerűen követhetőek az események. Ebből is látszik, hogy a párkapcsolatunk mindenhová követ minket, erről az embereknek véleménye van és ha lehetőséget adunk rá, akkor beleszólása is.
Közelítsük meg a kérdést a pár szemszögéből. Vajon mi vesz rá valakit, hogy hatalmas hírverést csapjon a kapcsolatának online? Boldog és ezt világgá kürtöli? Kompenzál? Azt akarja, hogy mindenki irigykedjen? Valójában hanyatló, szürkülő kapcsolatát igyekszik legalább egy online illúzióval megmenteni, átszínezni? A pszichológia jó esetben óvatos a konkrét válaszok terén, azonban a (néha vörös zászlóként villódzó) jelek és a háttérben futó szálak gyanakvásra – szebben mondva sejthető dinamikákra és összefüggésekre adnak okot. Hasonló a helyzet akkor is, ha túl kevés az információ, ha alig-alig látunk konkrétumot és az is elnagyolt vagy homályos. Titkol valamit a másik? A hibákat rejtegeti? Nem olyan fontos neki ez a felület? Elhanyagolja a közösségi oldalakat, mert úgysincs miről írnia abban a kiüresedett kapcsolatban? A gyanú örök az igazság pedig valahol középtájon bújik meg. Kutatások, megfigyelések igyekeznek rendet vágni az információ túltengésben szenvedő mindennapjainkban és összességében – ha a teljes igazságot nem is – általános érvényű meglátásokat azért sikerült összegyűjteni az évek alatt.
- Nincs olyan élet, aminek csakis csúcspontjai, örömei és sikerei vannak – a legjobb kapcsolatban is ott vannak az összeveszések, szürke hétköznapok és a problémák.
- A túlzás a legtöbb esetben kompenzáció. A digitális illúziókkal vagy elfedni igyekszünk, vagy valami hiányt szeretnénk pótolni.
- A digitális (és érzelmi) inkontinencia létező jelenség. Ilyenkor mindent azonnal ki kell posztolni, meg kell osztani, hadd jöjjön cserébe a támogatás, visszajelzés, figyelem.
Vajon mi vesz rá valakit, hogy hatalmas hírverést csapjon a kapcsolatának online? (Fotó: Getty Images)
Mi + Mi = Kicsoda?
A gyakori posztokon, közös fotókon és az állandó habos-babos cuki kedveskedésen túl van egy olyan jelenség is, ami viszont úgy gondolom problémák egész sorát rejti. A közös profil már önmagában is nehezen értelmezhető jelenség. Olyan ez, mintha közös személyi igazolványunk vagy útlevelünk lenne valakivel, de akkor sem járunk messze az igazságtól, ha úgy képzeljük a profil tulajdonosait, mint akik összenőttek.
Az énhatár fontos részét képezi a személyiségünknek, hiszen nem csak a nevében foglalt határhúzásokban van jelentősége, de abban is, hogy melyik gondolat, érzés, vélemény az enyém és melyiket alakítom ki külső inger hatására. Azért bántam meg, amit tettem, mert azt mondták, ez rossz, vagy van bennem tényleges belátás és vágy a javulásra, jobbá tételre? Legalább ilyen fontos az a bizalomteli kötelék, ami például egy barátságot jellemez. De ha egy közös profilnak írok, akkor honnan tudom, hogy ki „veszi fel a kagylót”? Ki mit lát vagy aki válaszol, az valóban az, akinek mondja magát? Hasonló ez a képeslapok esetéhez, nagy titkokat, bizalmas, intim információkat nem ott osztottunk meg egymással.
Végül a dominancia, a kontroll és a hatalom kérdését is felveti egy ilyen profil – ezek pedig a bántalmazó kapcsolatokban is gyakori vendégek. Biztos, hogy közös ötlet volt vagy valami más is van a háttérben? Bizonyítani akarunk valamit és az átláthatóság egyfajta védőpajzs? Lehetséges, hogy túlságosan gyanakvó vagyok, de ez egy olyan konstrukció, amit egy kiegyensúlyozott kapcsolat, úgy gondolom, nem alkalmaz. Bárhogy is legyen, a magánszférához mindenkinek joga van és szükségünk is van rá, hiszen nem lehetünk 100%-ban transzparens „szellemek”, az olyan érzés lenne, mintha egy bekamerázott, lehallgatott szobában élnénk a mindennapjainkat.
Itt, most, azonnal!
A közösségi oldalak összekötnek minket és azonnal elérhetővé válunk, hiszen az információ másodpercek alatt eljut a bolygó egyik feléből a másikra. Felgyorsultunk, azonban ettől még nem tudjuk a figyelmünket több felé fordítani, legfeljebb bizonyos áldozatok árán. Ha párunk állandóan üzenetekkel, kis apróságokkal bombáz minket napközben, az elsőre kedves gesztusnak tűnhet, azonban a figyelmünk jó részét biztosan lefoglalja. Ez az online világ aszinkron, vagyis nem azonos időben történő kommunikációs lehetőségének köszönhetően úgy is rendezhető, hogy szünetben, pihenő alatt vagy egy feladat szakaszának lezárásakor foglalkozunk az addig érkezett üzenetekkel. A probléma akkor kezdődik, ha mire reagálunk már dühös, csalódott, követelőző üzenetek várnak ránk, amik arról panaszkodnak, hogy nem is figyelünk, elhanyagoljuk a másikat és a figyelmetlenségünk csak azt bizonyítja, hogy a másik nem is fontos számunkra. Hatalmas tévedés azt gondolni, hogy csak azért, mert elérhető valaki, biztosan állandó készenlétben áll, hogy az üzeneteinkre reagáljon és jobb dolga sincs, minthogy ezekkel foglalkozzon. Itt a féltékenység, a kontrollra való törekvés és a kötődési problémákból fakadó hiányok sokkal közelebb állnak a valósághoz, mint a fenyegetések, félelmek, amik nagy százalékában teljesen alaptalanul hangzanak el.
Amikor mindennek vége(?)
Ezernyi okot és indokot fel lehetne sorolni, ha azt vizsgálnánk, hogy miért lesz vége egy kapcsolatnak. Jó pár éve ez a szétköltözést, egymás elkerülését is jelentette, de még ha mondjuk közös is volt a munkahely, akkor is, az otthon, a biztonságos fészek védett helynek számított. Oda legfeljebb a közös emlékek és a fizikai tárgyak kísértek el minket, egészen addig, amíg ki nem dobtuk vagy el nem dobozoltuk őket.
Az okoseszközök azonban alapjaiban megváltoztatták a szakítás és a feldolgozás folyamatát. Nemcsak az azonnal elérhetőség vagy a rétestészta hosszúságúra nyúló „lezáró” beszélgetések miatt, hanem azért is, mert – hacsak nem állítjuk be tudatosan – továbbra is kapjuk volt párunkról az információkat. Szerencsére mostanra a Facebook is felfedezte, hogy az embereknek jót tesz a távolság attól, akivel épp szakítottak, akkor is, ha békében váltak el és senki nem árult el senkit. Kutatások bizonyítják, hogy az exünk „kukkolása” fél évvel is eltolhatja a szakítás feldolgozását. Ezért az érzelmi egyensúlyunk is sokkal később billen vissza a helyére, de egy új kapcsolat felé való nyitást is megnehezíti, hiszen a múlt még itt-ott bezavar vagy épp nem hagy nyugodni.
Úgy tűnhet, hogy a világ bonyolultabb hellyé vált, pedig csak a lehetőségek száma nőtt meg. Ha ezekkel nem tudunk élni, akkor abból visszaélés lesz. Az eszközök, a funkciók pedig ahelyett, hogy minket szolgálnának, tévútra vezetnek, de be kell látnunk, ehhez mi magunk is kellünk. Csábító lehet képernyő mögé bújni vagy online intézni a problémákat, azonban így csak a valóság elől menekülünk. Ez a valóság pedig olykor nehéz, kellemetlen sőt, akár kínos is lehet, de az élő emberi kapcsolatainknak az örömökkel, élményekkel együtt ez is a részét képezi. Ha a teljességre vágyunk, akkor fogadjuk el ilyennek, mert ellenkező esetben azt vesszük csak észre, hogy a rengeteg ismerős és csevegés dacára, egyedül maradtunk – a képernyő mögött.
