Néhány nappal ezelőtt a lazításoknak köszönhetően tömegek lepték el a teraszokat, ami mondjuk egy csodálatos tavaszi napon nem lenne annyira meglepő, de ez a hétvége azért más volt. Még benne vagyunk a koronavírus-járvány harmadik hullámában, így sokan nem értettek egyet azzal, hogy ezrek döntöttek úgy, kihasználják: végre szabad a pálya, mert szerintük a járványügyi adatok alapján egyelőre felelőtlenség maszk nélkül italozgatni úgy, hogy fürtökben lógnak az emberek. Ez nem jelenti azt, hogy a nyitásszkeptikusok ne szeretnék azt, hogy amennyire csak lehet, visszakapjuk a régi életünket, hogy újra szabadabbak lehessünk.
A korlátok megszűnésére, arra a szabadságra, hogy az életünk irányítása a saját kezünkben lehessen, szinte mindenki vágyik. Tény azonban, hogy nem vagyunk egyformák, ahogyan a világon egyre több ország oldja fel szépen-lassan a különböző korlátozásokat, visszatért az a jelenség, amivel sokan már az első hullám után is találkoztak, ez a lezárás utáni élettel kapcsolatos szorongás, és ez nem feltétlenül csak azokat érinti, akik már a járvány előtt szorongásos zavarokkal küzdöttek, bár nyilván, őket érinti nagyobb számban.
„A nyitás miatti szorongás főleg azokra lehet jellemző, akik korábban a »szociális szorongás« problémával küzdöttek – esetleg ezzel kezelték is őket. Nekik mindenképpen érdemes szakember segítségét kérni” – mondta a nlc-nek V. Komlósi Annamária, az ELTE PPK Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék címzetes egyetemi tanára, a Magyar Pszichológiai Társaság (MPT) Katasztrófapszichológiai Szekciójának elnöke.
Vannak, akik – lásd az első kiülős hétvégét Magyarországon – amiatt aggódnak, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha esetleg túl korán oldották fel a korlátozásokat, mások pedig azért idegesek, hogy milyen lesz visszatérni a viszonylagos normalitásba, milyen lesz ismét olyan helyekre menni, ahol sok az ember, visszatérni a munkahelyre. Az Amerikai Pszichológiai Társaság nemrégiben végzett felmérése szerint a felnőttek 49 százaléka számolt be arról, hogy tart a társas érintkezésektől, és még azoknak is közel a fele számolt be ilyen érzésről, akik már megkapták a koronavírus elleni vakcinát.
És persze ott van maga a koronavírus, mi lesz az új mutációkkal, pontosan mikortól és meddig nyújtanak védelmet a vakcinák, lesz-e elég oltott, illetve betegségen átesett ember, hogy kialakuljon a nyájimmunitás, és a sort tovább lehetne folytatni. Az is fontos kérdés, hogy mikor áll talpra a gazdaság, hiszen nagyon sokan veszítették el a biztos megélhetésüket vagy került veszélybe munkájuk. És más szempontból is nagyon eltérő élethelyzetekben vagyunk, például nagyobb szabadságot kapnak azok, akik védettségi igazolvánnyal rendelkeznek, illetve vannak, akik egyelőre még várnak az oltásra.
Ezen bosszankodhat az egyén, de nem az ő kompetenciája. Erről hazai és nemzetközi szabályok döntenek. Abban érdemes „lobbizni”, hogy a „tesztelés” legyen ingyenes, és gördülékenyebben megoldható. Ambiciózus egyének szót is emelhetnek, vagy ötletelhetnek kedvező megoldásokon, de ez politikai és szakmai szinten zajló vita
– jegyzi meg V. Komlósi Annamária.
Azt mindenesetre nem nehéz belátni, hogy a sok bizonytalanság miatt nő a stressz. Persze van jó stressz, a félelem nem feltétlenül az elme gyilkosa, néha a barátunk, megóv a felesleges kockázatvállalástól, de ilyen helyzetben, ami a pandémia miatt alakult ki, eltolódnak az arányok, és hajlamosak vagyunk vagy túlbecsülni vagy alábecsülni a kockázatot.
A magány vége
Az ember társas lény, és ugyan lehet, hogy sokan azt gondolják, hogy az introvertáltaknak maga volt a mennyország ez az időszak, téves azt hinni, hogy számukra nem fontosak az emberi kapcsolatok. Sokszor volt az elmúlt egy évben arról szó, hogy a szociális kapcsolatok milyen befolyással bírnak a testi és lelki egészségünkre, hogy milyen következményei lehetnek az elszigetelődésének, amiben az elmúlt hónapokban mindenkinek része volt, egyes kutatások a magányt a szív- és érrendszeri betegségekkel, az immunrendszer hatékonyságának csökkenésével és a depresszióval hozták összefüggésbe.
Ha rosszul vagy a maszk nélkül bulizó embertömegtől, ne ítélkezz magad felett, nem vagy egyedül a problémával (Fotó: Neményi Márton)
Hogy milyen fontos kapcsolatról van szó, azt jól mutatja egy skót kutatás. Az első hullámot követő lazítás után végzett felmérés szerint hétről hétre javultak az a résztvevők kognitív képességei, vagyis ez alapján feltételezhetjük, hogy a társas kapcsolatok gyorsan visszafordítják a zárások alatt tapasztalt kognitív hanyatlást. Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy mindenki – még a terasznyitás szkeptikusai is – boldogan veti majd bele magát a társasági életbe, ha tovább nyitunk. Ez azonban nem ilyen egyszerű, sokaknak vannak ambivalens érzései azzal kapcsolatban, hogy újra társaságba járjon. Mert semmi sem fekete és fehér, egyrészt az ember társaságban is lehet magányos, másrészt a közösségi oldalak többeknél valamelyest enyhítették a magány káros hatást, a JAMA Psychiatry folyóiratban megjelent új kutatás szerint pedig a magányosság érzése egy egyszerű telefonhívással, már néhány perc alatt csökkenthető.
A szakértők szerint teljesen normális, ha valakinek ambivalens érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy ismét tömegbe menjen, találkozzon a régen látott ismerősökkel, családtagokkal, kollégákkal. Hiányoznak, ez nem kérdőjelezhető meg, csak sokakban még nem múlt el a bizonytalanság, ott motoszkál a fejükben, hogy nem kapja-e el vagy nem adja-e tovább vírust, főleg, hogy ugye tünetmentesen is lehet fertőzni, arról nem is beszélve, hogy sokakban már egy oltás után is hamis biztonságérzet alakult ki, másrészt van, aki amiatt is aggódik, hogy a szociális készségek nem koptak-e meg. Vajon olyan ez, mint a biciklizés, amit nem lehet elfelejteni?
De tekintsünk kicsit a járványon túlra. A szociális szorongásban szenvedő emberek jellemzően olyan helyzetekben tapasztalják ennek tüneteit, amikor például új emberekkel kell találkozniuk, nagyobb társaság előtt kell beszélniük, de van, amikor a telefonálás vagy a vásárlás is szorongással tölti el őket. Azzal, hogy az elmúlt hónapokban korlátozott volt a szociális kapcsolatok száma, ezzel kicsit az ő cipőjében járhattak azok is, akik nem küzdenek ilyen problémákkal, és lehet, úgy ők is úgy érzik, kevésbé fog ösztönösen jönni az, hogyan kell viselkedni a társas helyzetekben, sokkal tudatosabban figyelnek majd erre, sokkal kritikusabban szemlélik majd saját magukat.
Hol éltek ti, barlangban?
Azt, hogy hogyan viseljük az izolációt, vagy úgy általában az extrém helyzeteket, amik fizikailag, szellemileg és/vagy mentálisan is nagyon igénybe vesznek minket, több szempontból is fontos kérdés. Az ilyen irányú kutatások például segíthetnek abban, hogy megértsük, min mennek keresztül az űrhajósok vagy azok, akik viszonylag elszigetelt kutatóbázison végeznek mondjuk tudományos munkát, és persze ajánlásokat lehessen tenni azzal kapcsolatban, hogy az ilyen környezetben való mindennemű terhelést csökkentsük. A napokban ért véget például egy dél-franciaországi izolációs kísérlet, aminek tizenöt résztvevője 40 napot töltött egy barlangban a Deep Time nevű, 1,4 millió dolláros projekt részeként, aminek a célja az volt, hogy feltárja az ember elszigeteltséghez való alkalmazkodó-képességének határait. A nyolc férfiból és hét nőből álló csoport a barlangban töltött idő alatt sátrakban aludt, saját maguk állították elő az áramot egy pedálos kerékpárral, mivel nem volt természetes fény, a vizet is egy kútból nyerték, illetve nem volt kapcsolatuk a külvilággal, nem használhattak telefont vagy más elektronikus eszközt. Mindeközben a Human Adaption Institute kutatói természetesen folyamatosan figyelték őket, szenzorok segítségével figyelték például, hogyan alszanak, és más fontos paramétereket. Az egyik közös pont a résztvevőknél az volt, hogy hamar elvesztették az időérzéküket. Abban azért voltak eltérések, hogy hogyan élték meg a majdnem másfél hónapos kalandot: volt, aki szívesen elhagyta volna a barlangot idő előtt, a csapat kétharmada viszont azt mondta, hogy tovább akart maradni, de persze azért örülnek, hogy végre előjöhettek.
Mit lehet tenni ellene?
Annak, hogy mit lehet tenni, hogy megküzdjünk a nyitás miatti szorongással, rengeteg rétege van, és nemcsak mi, egyénileg tehetünk azért, hogy könnyebb legyen az átmenet. Dr. Steven Taylor, A járvány pszichológiája című könyv szerzője szerint a döntéshozóknak nagy szerepe van abban, hogy az emberek újra biztonságban érezzék magukat, és ahhoz, hogy könnyebben belerázódjunk a hétköznapokba, világos, egyértelmű kommunikációra van szükség a részükről. Mi pedig annyit tehetünk, hogy kevésbé a félelmeink, szorongásaink, és inkább a közegészségügyi irányelveknek, a járványügyi szabályozásoknak megfelelően igyekszünk döntéseket hozni. Persze ez nem jelenti azt, hogy előbbiekről meg kell feledkezni, érdemes ezeket azonosítani, és helyzetként értékelni, hogy mennyire érdemes, mennyire ésszerű hallgatni rájuk.
A koronavírus-járvány alatt az emberek még inkább egymásnak feszültek, mindenkinek erős véleménye alakult ki a lezárásokról, a vakcinákról, és ezeket nem félnek megvédeni bárkivel szemben. Mások viselkedését nemigen tudjuk irányítani, arra nem vagyunk hatással, fontos ezt tudatosítani magunkban. Biztosan lesznek, akik bizonyos korlátozások kivezetése után is ügyelni fognak arra, hogy tartsák a biztonságos távolságot, bizonyos helyzetekben – akkor is, ha ezt már a törvény nem írja elő – hordani fogják a maszkot, szóval megtartanak jelenleg érvényben lévő, de idővel már nem kötelező közegészségügyi intézkedéseket. Ezt is el kell fogadni. Ami pedig a másik oldalt illeti, szabályszegők mindig is voltak, és természetes, ha heves érzelmeket vált ki az, ha valaki nem tartja magát ezekhez, főleg, ha azokkal mások egészségét, életét kockáztatja. Amit ebben az esetben tenni tudunk, az az, hogy próbálunk a lehető legkevésbé negatív előjellel reagálni.
Az, hogy ennyi változás után egy régi, mégis új helyzetben feszültebbnek érezzük magunkat, természetes, ez nem annak jele, hogy bármit is rosszul csináltunk.
Ne ítélkezz magad felett, bárhogyan is érzel
– tanácsolja Andrea Bonior pszichológus, a Detox Your Thoughts (Méregtelenítsd a gondolataidat) című könyv szerzője, aki egyúttal arra is figyelmeztet, valószínűleg az érzelmek elég széles skáláját hozza magával a nyitás, lehet, hogy egyszerre van bennünk az az érzés, hogy végre visszakapjuk az életünket, miközben jelen van az elmúlt hónapokban átélt veszteségek, traumák miatti szomorúság és gyász.
Figyelj a visszatérés tempójára!
Mint oly sok esetben, most is igaz, lassan járj, tovább érsz, nem kell azonnal fejest ugrani a társasági életbe csak azért, mert lehet, csinálhatjuk fokozatosan. Ha valaki eddig csak házhoz rendelte az ételt, akkor csúcsidőn kívül elmehet a boltba, ha eddig valaki otthon edzett, akkor most már a szabad levegőn is mozoghat, csak keressen olyan időpontot, amikor mondjuk nincsenek olyan sokan a parkban vagy a vízparton, ha eddig nem találkozott a barátaival, akkor menjen el kirándulni elsőre egy szűkebb körrel, majd folyamatosan tágítsa azt.
A fokozatosság persze nem jelenti azt, hogy nem szabad újabb kihívásokat állítani magunk elé, és azt sem, hogy nem mondhatunk nemet. Kényes egyensúly ez, de előbbi segít abban, hogy haladjunk előre, utóbbi pedig abban, hogy megóvjuk magunkat az olyan esetleges csalódásoktól, amik hátráltatnak minket, kedvünket szeghetik.
Nem kell azonnal fejest ugrani a társasági életbe csak azért, mert lehet, csinálhatjuk fokozatosan! (Fotó: Neményi Márton)
Ha a visszatérés utáni új helyzet aránytalan szorongást okoz, ez kihatással kezd lenni a munkahelyi életére vagy a kapcsolatokra, ez arra utal, hogy itt az ideje beszélgetni egy szakemberrel. V. Komlósi Annamária szerint egyedül vagy segítséggel, de érdemes végiggondolni, hogy mi volt a probléma a korábbi életformával, illetve milyen pozitívumokat nyújtott az ember számára a covidos, korlátokkal terhes időszak. Mi történt vele, benne ezen időszak alatt, ami miatt nem szívesen térne vissza a régebbi életéhez. Ha ez megfogalmazható, akkor át kell vinni a nyitás utáni életébe a számára hasznos dolgokat.
Fontos az is, hogy felismerjük, az, ami régen megszokott volt, lehet, hogy el kell engedni, és hagyni kell, hogy egy új normalitás lépjen a helyébe, egy szakértő a kincugit hozta fel példának, ez a törött kerámiák javításának japán művészete. Sokat segíthet, ha elfogadjuk, hogy a dolgok talán soha nem térnek vissza a régi kerékvágásba, és ha ez megtörténik, könnyebb lesz átvenni az irányítást.
Ahogy Burnett-Zeigler klinikai szakpszichológus nyilatkozta a Selfnek:
„Nem szokatlan, hogy az embereknek nehézséget okoz az átmenet; ezt vettük észre a pandémia kezdetén, és ezt fogjuk érezni a reintegrációs szakaszba való visszatéréskor is. Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember számára a visszatérési szorongás elmúlik, ha azt egészséges módon kezelik.”
