Interjú Somorjai Balázzsal a Panelvilág című fotósorozatról

A vasárnapi rántott hús illata, amint szétterjed a házak között, a fémhálón pattanó labda, a falakon átszűrődő rádióadás, a cigaretta égette lyuk a padlószőnyegen, a lépcsőkről szépen-lassan lemálló műanyag, az egyre több üzenettel tarkított lift – hosszan tudnám még sorolni, hogy maradtak meg azokból az évekből, amikor panellakásból panellakásba költöztünk. Ugyan a 2022-es népszámlálásnak még csak az előzetes adatai ismertek, és egyelőre nem tudni, hogy pontosan hányan is élnek most panellakásokban, a 11 évvel korábban végzett cenzus szerint 1 millió 656 ezren éltek ilyen otthonokban, ami azt jelenti, hogy nagyjából minden hatodik ember Magyarországon panellakó volt.

Somorjai Balázs fotográfus pedig egy volt közülük, és ez volt az egyik oka annak, hogy megszületett a Panelvilág című fotósorozata, amely remekül bemutatja, hogy a látszólag egyformának tűnő tömbházakban hogyan teremtik meg az emberek a saját külön kis világukat, és ugyan a közhelyeknek sokszor van alapja, a panellakókkal szembeni előítéletek nem igazán állják meg a helyüket, hiszen egy nagyon sokszínű, érdekes közösségről van szó.

Bálint, mérnök. Temetői mécseseket gyűjt. Csak a nappalijában több mint száz darabot tart ezekből

„A társadalom arra fogékony része ennyi társát bélyegzi meg időnként lakóhelye miatt. Dehonesztáló szavakkal felcímkézett skatulyákba helyez és uniformizál, arctalanná torzít egy nagyon is változatos összetételű embertömeget. A munkám lényegében az előítéletek fotográfiai cáfolata. Környezeti portrékon keresztül mutatom be, hogy ezek az emberek a valóságban nagyon is különbözőek” – írja a sorozatról ismertetőjében.

Mint beszélgetésünkből kiderült, a saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen az, amikor az emberek hajlamosak a másikról a vélt helyzetük – például az alapján, hogy éppen hol laknak – ítélkezni. Ő maga sosem volt kulcsos gyerek, vidéken, egy kertes házban nőtt fel, akkor emiatt irigykedtek rá sokan, később pedig azért, mert szülei segítségével 20 évesen be tudott költözni egy panellakásba. Ám ahogyan telt az idő, és az ismerősöknek is lett saját otthona, többeknek közülük új építésű házakban, az egykor irigyelt lakása csak egy panel lett.

Ákos, kollázs- és festőművész. Sepsiszentgyörgyről költözött a Havanna lakótelepre

Persze az, hogy a lakóhelye alapján hogyan ítélnek meg embereket, annak nemcsak szubjektív okai lehetnek, amikor a szocializmusban a lakhatási válságra válaszolva elkezdték építeni a panellakásokat, vagy – ahogyan az egyik újság fogalmazott akkor – minél olcsóbb eljárással, minél egyszerűbb szerkezetekkel mozdítsák elő a tömeges lakásépítkezést, akkor valószínűleg sokan irigykedtek azokra, akik a komfort nélküli, rossz állapotú házakból egy ugyan alacsony komfortfokozatú, de újonnan épített lakásba költözhettek, akkor ők voltak az irigyelt réteg. Most, az energiaválság idején pedig ismét sokan vágynak panellakásba, hiszen mondjuk egy családi házzal szemben a rezsiköltségek sokkal kiszámíthatóbbak, megfizethetőbbek. Ahogyan Somorjai Balázs fogalmazott, a panellakások egyfajta menedékké változtak, és tulajdonképpen most már több a tízmilliót érő otthonok tulajdonosait lehetne burzsujnak címkézni.

Érdekes kérdés, hogy ez mennyire segít majd leszámolni az előítéletekkel, amikkel a panellakók szembesülnek, hogyan fognak változni azok az arányok, amiket a 2021-ben készült szakdolgozatában szereplő saját felmérése mutat. A 700 válaszadó visszajelzései alapján ugyanis a lakók több mint fele úgy érzi, inkább negatívan, vagy egyértelműen negatívan ítéli meg őket a többi ember amiatt, hogy panellakásban élnek.

Bernadett, családanya. Használt babaruhákat árusító webshopját panellakásukban működteti

Mindeközben viszont számolnunk kell azzal, hogy a következő egy évszázadban fokozatosan ugyan, de el fog tűnni a panellakók társadalmi rétege, hiszen a panelházakat eredetileg 80-100 évre tervezték, így élettartamuk nagyjából felénél járnak. Ez pedig még egy indok volt arra, hogy elkészüljön ez a fotósorozat. „Nem akarom dramatizálni a helyzetet, de ez mégis csak egy versenyfutás az idővel, mert ha úgy telik el még negyven év, hogy nem születik megfelelő dokumentáció, akkor ez a korszak mintha nem is létezett volna” – nyilatkozta az nlc-nek Somorjai Balázs.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy soha nem készültek volna képek a lakótelepekről és panelházakról, de hiányoznak az igazi, hiteles lakóábrázolások. Az első beköltözők ugyanis tulajdonképpen díszletként lettek felhasználva a propaganda-felvételekhez, és sajnos maguktól a lakóktól sem maradtak fenn fotók a hétköznapokból, aminek egyrészt technikai okai vannak, másrészt ekkoriban a nappalik sokszor hálószobaként funkcionáltak, ez pedig egy olyan intim tér, amiről nem szívesen készít az ember felvételt. Ugyan voltak fotósok – például Benkő Imre, Horváth Péter, Simonyi Balázs – akik dokumentarista sorozatokkal, azokból művészeti projektekké váló munkákkal igyekeztek pótolni az előbbiekből fakadó hiányosságokat, de a lakókat ők is inkább közösségi terekben fotózták, nem otthonaikban. 

István, vadász. Otthonuk szinte minden falát trófeák díszítik

Pedig ez nagyon is érdekes és fontos téma, amit több oldalról is meg lehet fogni, lásd például egy román fotós, Bogdan Girbovan 10/1 című sorozatát. Ő négy évig élt egy panelházban, ahol minden emeleten csupán egyetlen lakás volt, és úgy döntött, szeretné megörökíteni, hogy a többiek hogyan lakták be ugyanazt a teret, mint ő. Ugyan lehet némi azonosságot felfedezni a Panelvilággal, de Somorjai Balázs portréinak alanyai sokkal változatosabb világot mutatnak be, már csak azért is, mert más-más házakban laknak. Jogosan merül fel a kérdés, hogyan sikerül akkor rájuk találni? Egyrészt ismerősök által, de van, akivel az utcán sétálva bonyolódott beszélgetésbe, és van olyan alanya, akivel egy Marketplace-hirdetés miatt találtak egymásra, ahogyan olyan is, akivel egy Facebook-csoporton keresztül vette fel a kapcsolatot. 

„Személyes találkozásainkkor a helyszínen Polaroid-felvételt készítek róluk és a környezetükről, az ezt követő nagyjából egy hétben pedig vázlatfüzetembe jegyzetelve terveztem meg a fotózást, amelynek napjain általában 4-6 órát szánok a helyszín bevilágítására és a kész kép elkészítésére. Szinte minden esetben 600 wattos, fejgenerátoros vakukkal és számos fényformálóval dolgozom” – írta korábban arról, milyen módszerrel dolgozik. 

Evelyn, egyetemista, édesanya. 25 évesen, két gyermekkel, de szinte nulláról kezdte újra az életét

Mivel egy többéves projektről van szó, volt finomhangolás is útközben. „Az egyik kritika, amit megfogalmaztak, az volt, hogy ezek a fotók bárhol készülhettek volna, nem látszik, hogy egy panellakásban vagyunk. Ezután törekedtem arra, hogy az ablakon keresztül láthassuk, hogy egy lakótelepen vagyunk. Ez persze nem mindig megvalósítható, például ha azok a tárgyak, amiken keresztül be tudom mutatni az adott ember személyiségét, úgy helyezkednek el, hogy erre nincs lehetőség, például a vadásznál a trófeák az ablakkal szemben helyezkedtek el” – mesélt a változtatásokról Somorjai Balázs.

Hozzátette, ezenfelül is rejtett el vizuális többletinformációt a portrék szereplőiről. „Attila rádióján például talán pont olyan szigetekkel kommunikál, mint amilyenek a mögötte látható poszteren van. Gabiról, akik bolhapiacokra jár, kora reggel készítettem a képeket, hogy vissza tudjam adni azokat a fényviszonyokat, amik akkor vannak, amikor ő elindul otthonról. Dottynak, aki neurológus és esport-közvetítő, két nappal az esküvője után mondta fel a lakás tulajdonosa az albérletét, a képen látható vörös fal tulajdonképpen egy választóvonal, az új élet és a régi élet között, Laci gitártanár, nála a csillárban lévő egyetlen égő jelzi azt, hogy egyedül él.”

Attila, rádióamatőr. Éjszakánként távoli, óceáni szigetekkel kommunikál

A fentiekből is látszik, hogy már csak a foglalkozásukat tekintve is milyen sokféle ember lakik a panelházakban, de úgy tűnik, nem volt ez másként a szocializmusban sem, bármennyire másként gondolnánk. Az Ország-Világ című hetilap 1961. augusztus 16-ai számában például arról írnak, hogy a gépkocsivezető, gyermekorvos, régész és múzeumigazgató, lakatos, tervező, nyugdíjas, műszaki igazgató, minisztériumi dolgozó, kovács, meós, textilgyári munkás, újságíró, könyvtáros, villanyszerelő, antropológus, honvédtiszt és takarítónő is lakik ezekben a lakásokban.

Persze nem lehet tagadni, hogy ekkor panellakásokban részben azok éltek, akik az iparosodás mágnesként vonzott a fővárosba vagy nagyobb városokba, és sokan hozták magukkal a vidéki szokásokat, 10-12 emeletes házak ajtajaiban jelentek meg a délutánonként ülve cseverésző, népies ruházatot viselő asszonyok, vagy éppen a lakótelep közepén raktak tüzet, és sütöttek szalonnát a fővárosba költözött romák.

A közösségi élet később is fontos eleme volt a lakótelepi életnek, miközben az egymás mellett élés sokszor önkéntelenül válik együttéléssé. 

„Amikor panellakásba költöztem, az egyik legmeghatározóbb élmény az volt számomra, hogy mennyire közel vannak egymáshoz vadidegen emberek, hogy akarva- akaratlanul belehallgathatsz mások életébe, például, hogy milyen beszélgetés folyik a konyhában Egy másfajta közelség, de az is nagyon különlegessé teszi a lakótelepeket, hogy tulajdonképpen egy nanovárosként működnek, hiszen mindent megtalálsz az otthonod közelében a kisbolttól kezdve a gyógyszertáron át a kínai étteremig” – tette hozzá. 

A 105 éves Gizi néni fia és menye társaságában. A kép jobb felső sarkában a róla ötéves korában készült portréfestmény lóg

Ugyan Somorjai Balázs fotósorozata jelenleg megtekinthető a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban, illetve készül a kiállításhoz kapcsolódó katalógus is, ez nem jelenti azt, hogy ne folytatná a projektet. „Ahogy már említettem, ha nem foglalkozunk ezzel a témával, hiányozni fog egy másfél milliós társadalmi rétegnek a képi ábrázolása. Vagy megmarad egyfajta képi ábrázolása, de az meg nem fog korrelálni a valósághoz” – jegyezte meg hozzáfűzve, szeretne más anyagokkal is jelentkezni a jövőben, de ezek még nem álltak össze egységes egésszé. 

„Hogy milyen vagyok alkotóként, arról sokat elmond, hogy még körülbelül tíz évvel ezelőtt vettem egy képkeretet, hogy beletehessek egy olyat fotót, amit szívesen látnék a falamon. Ez a keret még üres, nincs olyan fotó, amire azt mondom, hogy ez tökéletes, még akkor sem, ha több képet is megvettek már aukción vagy művészeti vásáron. Nem tudom eldönteni, hogy ezt áldásnak vagy aggasztónak éljem meg. De ez is az alkotás része, példaképpen tudnám hozni a nagyapámat, aki műszaki rajzot oktatott és festőművész. Amikor nyaranta kimentek a telekre, vitte magával a kisszéket, vásznat meg az ecsetkészletet, festékeket, és várta, hogy jöjjön az ihlet, majd nyár végén összecsomagolt, és kép nélkül jöttek haza.”

Hozzátette, a fotózás számára fontos szelep a mindennapokban, amire hol több, hol kevesebb ideje van. „Már teljes állásban dolgoztam, amikor nappali tagozaton elvégeztem a fotográfia szakot Budapesti Metropolitan Egyetemen (METU), majd utána megszereztem a mesterdiplomámat. Ez nagyon megterhelő volt, de szükségem volt arra, hogy alkotni tudjak, hogy valami maradandót hozzak létre, és míg az akkori munkám a mának szólt, a fotózás viszont a máról.”