Ha karácsonyi dekorációkról van szó, akkor a diótörő figurák éppen a reneszánszukat élik, és nem nehéz kitalálni, hogy a kis piros bábuk miért lettek az ünnepei időszak jelképei. Biztosan mindenki ismeri E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirály című meséjét, illetve Csajkovszkij utolsó színpadi művét, A diótörőt, amit ez a karácsonykor játszódó történet ihletett.
Persze hosszú út vezetett addig, hogy a diótörő eszközök elnyerjék ezen formájukat. Őseink először kövekkel törték össze a csonthéjas terméseket, de az ókorban már fémeszközöket használtak erre a célra. Ezeket eleinte kovácsolással készítették, majd formákba öntötték. Az első fából készült diótörők egyszerű szerkezetek voltak, két fadarabból álltak, amelyeket bőrszíjjal vagy fémpánttal erősítettek egymáshoz.
A 15. és 16. században a fafaragók Franciaországban és Angliában gyönyörű diótörőket készítettek, majd 18. és 19. században Ausztriában, Svájcban és Észak-Olaszországban is megjelentek az állatokat és embereket mintázó, faragott társaik.
Az 1800-as években a németországi Sonneberg és Erzgebirge vidékén jelentek meg először a katonákat és királyokat formázó diótörők, de Wilhelm Füchtner volt az, aki nemcsak pár példányt készített, hanem 1872-ben a műhelyében sorozatgyártásba fogott. Öröksége pedig tovább él, a családja ugyanis jelenleg is kézzel készített diótörőket gyárt, mégpedig ugyanabban a kis műhelyben, írja az Atlas Obsucra.
Az apró, földszintes épület, ami Seiffen dombjai között található, a cseh határhoz közel, 1786 óta a Füchtner család otthona, és tele van régi emlékekkel, a műhely falain nemzedékről nemzedékre átörökített vésők sorakoznak, a szobában, ahol összeszerelik és festik a figurákat, az egyik polcon hat diótörő figyel, amelyekből mindegyik egy másik generációt képvisel.
Markus Füchtner, aki jelenleg viszi a céget, néha régi, lábbal hajtott gépet használ, amelyet 2022-ben restaurált; máskor egy modernebb, elektromos esztergagépre támaszkodik, de a célja mindig ugyanaz, jó minőségű anyagból jó minőségű terméket készíteni.
Füchtner sosem kényszerítette senkit arra, hogy ezt a hivatást válassza, gyermekként sokat időt töltött a nagyapjával, nagyon közel álltak egymáshoz. „Amikor nagyapám elhunyt, egy diótörőt tettünk a koporsójába. Ez volt az a pillanat, amikor egyértelmű lett, folytatni kell a családi hagyományt.”
Tizenhat évesen be is iratkozott olyan iskolába, ahol el lehet sajátítani, hogyan lehet fajátékokat készíteni. Itt ismerkedett össze Carola Seiferttel, aki szülei és nagynénje mellett szintén segít a vállalkozásban, többek között ő festi a figurákat.
Az Érchegységben, ami Szász- és Csehország határán található, főleg bányászattal foglalkoztak az emberek, de Füchtnerék asztalosként faházak építésével keresték a kenyerüket, ez azonban szezonális munka volt, de mivel a hosszú, hideg tél alatt is meg kellett élni valamiből, ezért ilyenkor játékokat és egyéb apró, fából készült tárgyakat készítettek, például diótörőket.
Az uralkodó osztályt, a tehetősebb réteget ábrázoló figurák az ipari forradalom idején kezdtek megjelenni, egyfajta fricska volt az, hogy az őket formázó diótörőket munkára fogták a szerényebb körülmények között élő emberek. „A király karácsonykor a szorgalmas emberekért dolgozik, de az év hátralévő részében fordított a helyzet” – mondta Uwe Löschner, a helyi diótörő múzeum tulajdonosa.
Az első királyokat és katonákat formázó diótörőket egyetlen fadarabból faragták, de Wilhelm Füchtner több darabból készítette azokat. Ugyan maradtak fenn igazi Füchtner-diótörők az 1870-es évekből, ezek nem a család tulajdonában vannak, hanem egy múzeumban, ennek állítólag az az oka, nem tudták, hogy a figura világhírű lesz, az volt a legfontosabb, hogy minél többet eladjanak belőle, hogy biztosítani tudják a megélhetésüket.
Markus Füchtner játékkészítő egy diótörővel a seiffeni műhelyének raktárában.(Fotó: Hendrik Schmidt/dpa-Zentralbild/picture alliance via Getty Images)
Az, hogy ez az újítás kifizetődő legyen, arra azonban várni kellett, Markus Füchtner nagyapja volt az első, aki meg tudott élni csak a diótörőből. Ehhez nyilván az is kellett, hogy csak a 20. században lettek világszerte ismertek ezek a figurák, Csajkovszkij ballettje ekkor vált igazi karácsonyi klasszikussá, a világháborúk után pedig sok szövetséges katona vitt haza emlékként egy diótörőt.
A családi műhelyben évente mintegy 500 diótörőt készül, mindegyiket kézzel faragják ki, és szögek helyett facsapokkal és ragasztóval rögzítik a különböző részeket. „Dicséret illeti Markust, amiért továbbra is hagyományos módon készíti el a diótörőket, ráadásul kiváló minőségben” – mondja Arlene Wagner, a Washington állambeli Leavenworth Diótörő Múzeum kurátora.
A műhelyből kikerült legkisebb diótörő mindössze 12 centiméter magas, egy barátjának készült, aki egy világkörüli utazására szeretett volna magával vinni valamit Németországból. Az aprócska diótörő negyven országban is járt, és híre az Európai Űrügynökséghez (European Space Agency, ESA) is eljutott, így egy évet tölthetett a Nemzetközi Űrállomáson (International Space Station, ISS), neve pedig nem más mint Wilhelm, annak a férfinak a tiszteletére, aki a diótörő-készítést új szintre emelte.
