Úgy akartam kezdeni, hogy elhűlve néztem, ahogy anyám korabeli nők fröcsögtek a minap egy élelmiszergyártó cég Facebook-oldalán, hogy azután hangos sopánkodásba kezdjenek: a karácsonyból kiveszett minden, ami emberi és lélek, csak a felelőtlen és esztelen költekezés, az édességek zabálása maradt belőle, a pénz hajhászása és az üres csillogás. De nem így kezdtem a cikket, hazudnék, nem hűltem el. Megszoktam ezt. Már el sem szomorít.
A fröcsögésen kívül nem ütközöm meg a bölcsis ballagásokon, azon sem, hogy a nemzeti és vallási ünnepek mindegyike akciós hosszú hétvégévé avanzsált bármelyik wellnesshotelben. Nem forgatom a szemem a Valentin-napra, de ignorálom.
Már csak az a fontos egy-egy piros betűsben, hogy hétköznapra esik-e, és ha igen, akkor négynapos lesz-e a hétvége, vagy három. Az ünnep már csak annyit jelent, végre nem kell dolgozni menni. Minél tovább nem, annál nagyobb az ünnep és az öröm.
A karácsonnyal semmi baj nincs. Velünk van
Ám a karácsonyt nem adom! Leszek a fogadatlan prókátora, mert az összes ünnepünket feláldoztuk a hülyeség oltárán, a karácsony az egyetlen, amiben maradt még valami lelki és érzelmi töltet. Valami, amire ráeszmélhetünk, és visszafordulhatunk, de inkább befelé.
Mert a karácsonnyal semmi baj nincs. Velünk van. A legnagyobb baj az a hatalmas elvárás, amit támasztunk vele szemben, de legyünk túl először mi is a fröcsögésen. Ha jól szituált ötveneseknek és ezüsthajú hatvanasoknak lehet, akkor nekem is.
Az egyáltalán nem a karácsonynak felróható, hogy októberben már tele van Mikulással és karácsonyfával az összes üzlet.
Ha valakinek ez befolyásolja a karácsonyi hangulatát, javasolom a netes rendelést, bár egyes weboldalak is raknak egy kis csilivilit az oldalra az ünnepek közeledtével, szóval ez sem valami frappáns tanács, tudom, a költözzenek be egy szatyorba októbertől szentestéig pedig biztosan szemtelenkedésnek számít.
Én kifejezetten örülök annak, hogy nem az utolsó fizetésből kell mindent megvennem, és most nem feltétlenül az ajándékokra gondolok, hanem a méregdrága aszalványokra, magvakra és kandírozott erre-arra – amiket már szeptember végétől elkezdek vásárolni –, és persze mindig van egy doboz dísz, amelyik eltűnik, vagy összetörnek a dobozban, mert leejtem, mindig van izzósor, amelyik pont kiég. Szóval, a racionális költekezés jegyében örülök annak, hogy a karácsony a kereskedelemben legalább két hónapig tart.
Arról megint csak nem a karácsony tehet, hogy milyen hülyék az emberek, mindenki aranyvasárnap és december 23-án tolong a plázában, és ölre mennek az utolsó bejglikért, utolsó doboz szaloncukorért. Arról sem a karácsony tehet, hogy szokás ezt az ünnepet A Nagy Zabálás Napjaiként előadni, hányszor hallom, jaj, már megint enni kell. Nem, nem kell. Az evés döntés kérdése, csak a divatos szlogent, hogy minden fejben dől el, erre valahogy elfelejtjük alkalmazni.
Nem a karácsony a hibás azért, mert az emberek ilyenkor magukat is jutalmazzák.
Sokszor pusztán azért ekkor, mert az éves prémiumot, pluszpénzt, tizenharmadik havi fizut ilyenkor kapják meg – így megengednek maguknak többet és olyan dolgokat is, amit luxusnak gondolnak. Szóval megint csak kár dohogni és az elanyagiasodott ünnepek okán siránkozni, kár esztelen és felelőtlen költekezéssel vádolni a bevásárlókosárban plazmatévét, lávalámpát tologató, keményen dolgozó kisembereket.
Kapni jó dolog, kirúgni a hámból jó dolog, egy kicsit úgy tenni, mintha nem számítana a pénz, jó dolog, a pénzszórás miatti álszent tiráda sokszor inkább irigység, mint valódi felháborodás. A más zsebében turkálni meg magyar néphagyomány.
A karácsony mindig is a bőség ideje volt, csak dédanyáink idejében, falun nem a legújabb telefon, az új autó, a csodatévé és a még drágább fényképezőgép jelentette a bőséget, hanem a mézes alma, a dió, a mazsola.
A karácsonyt mi magunk tettük azzá, ami. Mi vagyunk azok, akik nem figyelünk egymásra, nem a karácsony nem figyel ránk.
Mi vagyunk azok, akik összevonjuk a születés- és névnapokat, az évfordulókat, és egyszerre, karácsonykor akarunk pótolni mindent. Egész éves figyelmet, odafigyelést, törődést, év közben elszalasztott időt. Aztán most, hogy megcsináltuk ilyen kínaira, csillámporosra és kissé gagyira, most hirtelen nagy elvárásaink támadtak vele szemben.
Ne kellemes legyen. Legyen áldott. Szeretettel teljes. Csendes. Legyen békés, nyugodt. Lehetőleg történjen minimum egy csoda. Legyen fehér. December 24-én egész este hatalmas pelyhekben hulljon a hó. A szerelmesek találjanak egymásra, a rég látott rokonok, barátok jöjjenek össze a világ minden tájáról. Legyen tánc és árcsökkentés.
A gyerekek viselkedjenek úgy, mint kicsike kis földre szállt angyalok, senki ne legyen taknyos, ne menjen senkinek a hasa, mindenki legyen jókedvű, kipihent, elégedett, mindenki egyen meg mindent, három napig szeressen mindenki mindenkit, és legyen az egész világ egy békés, boldog hely. De legalábbis itt, nálunk.
Szóval miután kifröcsögtük magunkat a Facebookon, és három felkiáltójelet tettünk az után a mondat után, hogy már a Karácsony sem a régi, kiveszett belőle a szeretet, tülekedtünk az üzletekben, megszóltunk mindenkit, akit lehet, kit azért, mennyit költ, kit azért, mire, kit azért, hogy miből van mindez, kiröhögtük a szomszédot, hogy milyen förtelmes giccset akasztott ki a házra, advent utolsó hetében vezényszóra ünnepi révületbe esünk, posztolunk legalább két karácsonyi idézetes képet a falunkra, és elviszünk egy szatyor kinyúlt pulcsit valamelyik karitatív szervezethez. Aztán elégedetten hátradőlünk, és várjuk az áldott karácsonyt.
Persze így eleve sírás lesz a vége, mert a karácsony se nem jó, se nem rossz, se nem boldog, se nem áldott, nem tud semmilyen lenni. Mi tudunk rá készülni, ki-ki vérmérséklete szerint.
Karácsonykor nem történik csoda
Azért nem, mert a karácsony, ugyanúgy, ahogy az életünk, hétköznapi pillanatok sorozatából áll. Semmiségekből. A karácsony nem tökéletes, mert mi magunk sem vagyunk azok, mert semmi sem az, és ez így van jól.
Ez a három nap nem arra szolgál, hogy bepótoljon bármit, amit elmulasztottunk, amit megtehettünk volna, de nem tettünk meg. A karácsony nem kárpótol semmiért. A karácsony egy ünnep. Mi tesszük olyanná, amilyen.
Úgy vettem észre, valamiért mégis ehhez ragaszkodunk a legjobban, ezt az egyet nem úgy kezeljük, hogy lapozgatjuk a katalógusokat, hova lehet elutazni, hova lehet eltűnni pár napra a taposómalomból, ezt az egyet várjuk évről évre.
Akkor viszont nincs más hátra, és ha annyira vágyunk rá, csináljuk meg a csodát! Kezdjük azzal, hogy lazítsunk bele, és döntsük el, hogy ez a karácsony most legyen olyan, ahogy sikerül, vagy ahogy anyám mondaná, ahogy esik, úgy puffan! Ugye máris jobb?
